Elhagyatva

Minden nap elvonszoltam magam a munkába. Esténként a kocsik bevetülő fénypászmáját bámultam az ágyból. A fél paradicsomot csak azért gyömöszöltem le a torkomon, mint egy vonakodó libáén, mert enni muszáj. Tudtam, mi minden kell az életben maradáshoz – kesztyű télen, napszemüveg nyáron, limonádé, szilárd étel -, de gyakran emlékeztetnem kellett magam rájuk, nehogy elfelejtsem.

A szokásos ügymenet. Azért ment el, mert talált egy fiatalabbat és feszesebbet. Nem a titkárnője volt, csak majdnem: az egyik gyakornokának hidrogénszőke, démonpillantású barátnője. Elcsábított, mondta zavartan, elcsábított és behálózott, én meg hagytam magam, nincs semmiféle mentségem, 47 éves vagyok, felneveltem két gyereket, és most nem találom a helyem, ne is szólalj meg, te pszichológus, életközepi válság ez, tudom, de hiába reflektálok rá, mint egy nagy tudású és érett ember, tenni azt nem tudok ellene, mennem kell, csomagolok, ne gyűlölj.

Olyan volt, mint egy Ingmar Bergman-film. Dermedten álltam a nappali – a nappalink! – közepén, és hirtelen mintha minden fény kihunyt volna. Ő sírva pakolászott. Pont a távozása előtti pillanatban képtelen voltam elfojtani egy gigantikus ásítást, amin persze megdöbbent. Az agyamnak oxigénre van szüksége, kezdtem magyarázni, belefullasztva banális-tragikus pillanatunkat valami modernista filmjelenetbe. Bármilyen monoton tevékenységet is végeztem ezután, még hónapokig újrajátszottam ezt a mozzanatot, pörgettem az agyamban, átírtam az elejét, a végét, az egyik verzióban a nyakába ugrottam és ő azonnal letepert az ágyra, a másikban a kezemben volt a nagy kés, és elvágtam a torkát fültől-fülig. A valósággal nem tudtam megbékülni, azaz hogy csak kiment a lakásból és rám csukta az ajtót. Intenzív járatot vésett az agyamba ez a szüntelenül változó flashback, ma sem szabadultam meg tőle teljesen.

Hiába telt el egy év, az idő makacsul állt. Még mindig ott tartottam, hogy becsukódott az ajtó, és én az ásításon kívül nem csináltam semmit. Állandó sötétség vett körül, azt kérdezgettem magamtól, vajon ez lenne a depresszió? Pedig voltak jelei, hogy a világ tovább áramlik, a gyerekeim például egyre kevésbé tapintatos hangon szóltak a telefonba, a munkahelyemen simán letoltak, ha hibáztam, a barátnők randipartnereket szereztek, az unokatesóm múlt időben beszélt a házasságomról. Máshol tartottak a saját életemben, mint én magam. Nem tudtam felvenni a tempójukat.

Az álmok nem hazudnak

És a jövőről tudósítanak, nemcsak a múltról. Ebben mindig hittem, és kész voltam lenyelni a szkeptikus megjegyzéseket. Emlékszem, a nagymamám levágott egy csirkét, aki utána még percekig futkározott az udvaron, és spriccelt a nyakából a vér: miután én éjjel – életemben először – véres gyilkosságot láttam. Az álmok szóltak időben, hogy teherbe estem a fiammal. Az álmaimban sorsfordulatok, apró-cseprő mozzanatok illeszkedtek egymásba, mint fekete és fehér pontok egy élethosszig készülő sormintában.

Egy év és két hét üresjárat: félparadicsom-vacsora, céltalan városi kószálás és ablakon kibámulás után éjjel meglátogatott a férjem. A gondolataimat uralta, de az éjszakáimat nem, gyakran ébredtem verejtékben fürödve egy rémálom után, amiben üldöznek és én nem tudok menekülni, de ő sosem vált a részesévé. Most sóbálvánnyá válva figyeltem: tudtam, hogy álmodom, meg azt is, hogy ennek, mint már annyiszor, jelentősége lesz. Nagyon messze állt tőlem, a látóhatár szélén, és csak akkor indult el felém, amikor a feje fölött megjelent a fehéren izzó napkorong.

Forgolódtam egy félórát, aztán felkeltem, és pirítóst csináltam a vaksötétben. Felöltöztem, nyugodtan befejeztem egy munkát, amit tegnap ólmos lelki fáradtság miatt hagytam félbe, megetettem a macskát és elmentem dolgozni. Megjegyezték, milyen jól nézek ki. Munka után bevásároltam, beszélgettem a pénztárossal. Sosem tettem ilyet. Amikor hazaérve nekiálltam szétválogatni a postámat, cseppet sem lepődtem meg a lila boríték láttán. A lila volt a mi színünk.

Azt írta, hogy hónapok óta egyedül él, és csak rám gondol. Óriási hibát követett el. Nem érti, mi üthetett belé, összetévesztette a szerelmet a vággyal, de megfizetett érte. Bocsássak meg. Csak engem szeret, és a hátralevő életében egyetlen célja van, az, hogy engem boldoggá tegyen.

Felnőni

Azonnal egy éven keresztül bent tartott levegőmennyiség szabadult ki a mellkasomból. És vele együtt előtört a palackból a düh, a megaláztatás felett érzett szégyen, a csalódottság. Mégis mi a fenét képzel ez magáról? Egy évig, egy teljes évig tökéletes kámforrá válik, és utána egy hupilila borítékkal és néhány közhelyes sorral óhajtja helyrehozni azt, ami úgyis elveszett?

Felhívtam, és mindent elmondtam neki, majd letettem. A bűnbánata azóta is tart. Hívogat, könyörög, virágcsokrokat küld. Egy közös barátunk elmesélte, hogy tizenöt kilót fogyott, nyúzott, sápadt, magányos. Majdnem megesett rajta a szívem, de csak majdnem.

Szeretem, benne van a pakliban, hogy végül visszafogadom. Feltéve, ha megérti, hogy minden máshogy lesz. Még nem tudom, hogyan, de ettől a gondolattól valamiért megkönnyebbülök.

Azóta egyébként nem álmodtam semmit.