Talán akkor kezdődött, amikor tinédzserkoromban rajtakaptam anyámat, hogy a naplómat olvasgatja. Hiába próbálta a háta mögé rejteni, bűntudatos arcáról minden gazságot leolvastam, és mérhetetlen volt a csalódottságom. Utólag azzal mosakodott, hogy ő csak azt szerette volna tudni, nem iszom és nem drogozom-e, és ehhez képest az az infó, hogy a 10. a-s Jocónak mennyire jó segge van, nem törte össze különösebben: ám a magyarázat az én bizalmamat szétzúzta, ahogy anyám aznap este a fokhagymákat a vacsorához.

Mániákusan zárom a cuccaimat azóta is. Hétpecsétes lakat rejti a gyerekkori regénykezdeményeket, a régi naplókat, a leveleket, még a számlákat is, a netes levelezésemet és a közösségi oldalas profiljaimat pedig bonyolult, kitalálhatatlan jelszavak őrzik, melyeket magam is rendre elfelejtek. Ezzel párhuzamosan viszont kifejlődött bennem valamiféle amorális kíváncsiság, ami mások titkai iránt buzog, és ami egyelőre kiapadhatatlannak bizonyul.

Nem mélyen, csak úgy szőrmentén: megnézem, ki hívta utoljára, szokott-e messengerezni a férjével, milyen fotókat tárol a telefonon. Nem szoktam nagy ügyekbe ütközni, egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy homályos fotót találtam valakinek a farkáról, akkor vagy három hétig nem turkáltam bele senki cuccába. A szégyen azonban elmúlik, a beteges kíváncsiság meg marad.

Igen, a szégyennel van bajom: minden hasonló akció után pár percig kitart az érzés, aztán elhalványul, eltűnik, én meg szépen magamba sugárzom a hazug és gyógyító gondolatokat, hogy nem ártok ezzel senkinek.

Azt már nehezebb bebizonyítanom mentségeket kereső egómnak, hogy a pasijaim utáni kémkedés is csak ártatlan kíváncsiság. Még nem született olyan férfi a földre, aki el tudná rejteni előlem a titkait. Sms alapján buktattam le életem nagynak hitt szerelmét: szegény hülye azt képzelte, elég, ha az ominózus telefonszámhoz a Béla nevet rendeli, és minden este kitörli a tartalmakat. Béla valójában Etus volt, és a nagynak hitt szerelmem gyakornoka, akit nagynak hitt szerelmem meghitten izélgetett minden héten szerdán, amikor nekem azt kamuzta, hogy túlórázik.

Az ominózus bukta után még inkább rákaptam a leleplezés mócsingos ízére, s az egész perverz folyamatot a legutóbbi barátomnál turbóztam a csúcsra. Ő ugyanis elvált, faképnél hagyott feleségével személyesen soha nem találkoztam, az asszony mégis gyakran hívogatott egy időben, hogy elküldjön mindenféle melegebb éghajlatra. Furcsa egy kapcsolat volt: én végighallgattam a sirámait és az átkozódásait, hiába kérdezte mindenki, hogy minek veszem fel a telefont, egyszerűen érdekes volt belehelyezkedni egy idegösszeomlás előtt álló nő lelkivilágába, az életlen vonásokba szabadon beleképzelhettem egy történetet. Tudom, hogy nem hangzik normálisan, mégis így volt.

Az asszony néhány hónap után felhagyott a telefonálgatással. Vásárolt magának néhány csinos cuccot, lefogyott, és összejött egy fiatalabb pasival. Nekem meg elkezdett hiányozni. Mivel keresni érthető okokból nem kereshettem, az egyetlen módját választottam a kapcsolattartásnak: csekkolni kezdtem Facebookon. Ő azonban nemsokára letakarta magát előlem, valószínűleg szégyellte a korábbi viselkedését, és meg nem történtté akarta tenni magát. Én azonban nem nyugodtam bele.

A barátom SMS-eit és e-mailjeit korábban is ellenőriztem néhányszor, innentől azonban összenőttem a Facebook-profiljával. Rendszeresen néztem a volt feleséget, amint utazgat, koncertre jár, pózol az új férfival, olvasgattam a nyálas posztjait, a nyáltól csöpögő ezoterikus idézeteit, a szülinapi jókívánságait. És egyszerűen nem bírtam leállni. Aztán már nem csak őt nézegettem, és nem csak azt figyeltem, vált-e gyanús üzeneteket a barátom idegen nőkkel. Rákaptam arra, hogy minden egyes üzenetét elolvassam, azokat is, amik egy cseppet se érdekeltek: a munkahelyi e-maileket, a baráti sorokat, a meghívókat, a családi hogyvagyokat. Mindent. Rituális pillanat volt, amikor a munkából hazaérve először a saját gépemet kapcsoltam be, aztán az övét, lázasan végigkutattam mindent, majd kábé óránként ellenőriztem, van-e változás, amíg haza nem ért.

Elárulom, hogy nem a Facebook miatt, ő soha nem jött rá, miféle barátnője volt. De mivel jelszót nem változtatott, én nem lapoztam tovább, és azóta is mindent elolvasok. Tudom például, hogy becsajozott. Ez nem fáj különösebben, nekem is van valakim, mégis aprólékosan végigböngészem az üzenetváltásaikat. Tudom, hogy az új nő kedvenc étele a halászlé, hogy szereti a lovagló pózt, és hogy van egy göndör szőrű kutyája, Manna. Tudom, hogy az exem kedveli őt, de nem szerelmes belé – felismerem az erre utaló jeleket -, tudom, hogy megmutogatja neki kedvenc kortárs regényeit, egyelőre nem sok sikerrel, és azt is, hogy rá akarja venni a kutyapózra, de a nő még nem adta be a derekát.

Nem tervezem, hogy bárkinek is belenyúljak a fiókjába valaha. Nem írnék üzenetet mások nevében, nem tennék fel képet vagy hamis posztot: a passzív leskelődéssel azonban képtelen vagyok leállni. Sokszor elhatároztam már, hogy holnaptól más ember leszek, de mint az alkoholfüggő, néhány napig bírom csak. Utána már lendül is a kezem a telefon felé. Hiszen olyan könnyű, csak egy mozdulat, kis csuklómunka, és nem kerül pénzbe, sem időbe.

Ha épp nem hazudok magamnak, akkor meg úgy érzek, mint Nietzsche, amikor az mondta: ha sokáig nézel egy szakadékba, a szakadék is visszanéz beléd. És ez már elég sokáig volt, azt hiszem.

Te milyen típusú Facebook-felhasználó vagy? Galériánkból megtudhatod!