Luca története: „Képtelen vagyok megbocsátani magamnak, hogy 19 évesen elvetettem a gyermekemet”
A most 28 éves Lucát azóta is mardossa a lelkiismeret és fájdalommal gondol elvesztett babájára. Szinte nem telik el nap, hogy ne jutna eszébe, dönthetett volna másként is. Történetét azért osztja meg másokkal, mert azt szeretné, ha ők nem követnék el azt a hibát, amit ő elkövetett:
Csak magamat okolhatom azért, hogy ilyen helyzetbe kerültem. De mentségemre legyen mondva, nagyon fiatal voltam, mindössze 19 éves, nagyon tapasztalatlan és nagyon szerelmes. A 23 éves barátommal, Benivel akkor már két éve voltunk együtt és én úgy gondoltam, komoly a kapcsolatunk. Emlékszem, amikor kimaradt a menstruációm, teljesen pánikba estem és talán az első hibát ott követtem el, hogy nem szóltam senkinek, nem kértem segítséget. Csináltam egy terhességi tesztet, ami pozitív lett.
Teljesen tanácstalan voltam, sírtam és nem tudtam, kihez fordulhatnék. A szüleim elváltak, mindketten új családot alapítottak és nem igazán törődtek velem, megszoktam, hogy a problémáimat mindig egyedül kell megoldanom. Ráadásul akkoriban édesanyám súlyos depresszióban szenvedett, gyógyszeres kezelésen és pszichoterápián vett részt, nem kereshettem meg őt a gondjaimmal, kétségeimmel. Máskor sem tettem, hiszen nem számíthattam rá, még magán sem tudott igazán segíteni.
Végül az internetet böngészve jutottam el egy olyan szakszolgálathoz, amely hozzám hasonló helyzetbe került fiatalokkal foglalkozott. Kedvesek voltak velem, sokat beszélgettünk és a harmadik találkozó végén arra jutottunk, hogy az én esetemben az lesz a legjobb, ha elvetetem a babát.
Emlékszem, aznap gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap. Nem is értettem, hogyan lehet az, hogy a környezetem ekkora kontrasztban áll az életemmel, ami éppen darabjaira készül széthullani.
A testem gyorsan regenerálódott, a lelkem azonban súlyos sebet kapott, de csak pár héttel később, amikor a sokkos állapotból, a félelemből és a bizonytalanságból kiszabadultam, akkor tudatosodott bennem igazán, mit tettem. És attól kezdve egyre rosszabb lett. Hónapokon át, ha eszembe jutott a kisbabám vagy megláttam egy csecsemőt, egy kismamát, zokogásban törtem ki és csak nagyon nehezen tudtam megnyugodni.
A legrosszabb pedig az volt, hogy iszonyatosan szégyelltem magam és senkivel sem oszthattam meg a gyötrő gondolataimat, érzéseimet.
Belevetettem magam a bulizásba, rengeteget ittam, azt remélve, az majd segít enyhíteni a fájdalmat, de csak még rosszabb lett. Amikor ezt felismertem, rájöttem, kezdenem kell valamit az életemmel, hiszen még fiatal vagyok. A félbe hagyott egyetemi képzésemet újrakezdtem és a tanulás mellett munkát is vállaltam.
Most 28 éves vagyok, de még mindig elnehezedik a szívem, ha egy filmben egy babáját ringató anyukát látok. Olyankor mindig eszembe jut és utánaszámolok, mennyi idős lenne az én kicsikém. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e rá, hogy megbocsássak magamnak.
Sokáig gondoltam úgy, hogy az évek alatt egyre súlyosbodó betegségemet is büntetésből kaptam. Merthogy kiderült, endometriózisom van, ami miatt nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is lehet még gyermekem. Mióta a nőgyógyász ezt közölte velem, még szánalmasabban érzem magam.
Az elmúlt évek alatt a személyiségem is megváltozott: sokkal nehezebben kötök barátságokat, nehezen bízok meg másokban, zárkózott lettem. A tíz évvel ezelőtt történtek olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha újra szeretni és megnyitni a szívemet egy férfinak. Akkoriban úgy éreztem, a barátom elárult és cserbenhagyott egy olyan nehéz élethelyzetben, amit képtelen voltam megoldani és talán ennek a súlya alatt hoztam rossz döntést. Néha megnézem Beni közösségi profilját, de ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak, látva, hogy boldog és neki sínen van az élete.
Hogyan tudnék megbirkózni a múltam súlyával? Hogyan tudnám enyhíteni a fájdalmat, a lelkiismeret-furdalást és a mardosó bűntudatot? Bárcsak valaki tudna segíteni!