Borítókép: A szörcsögés, avagy egy rettenetes nap, amikor mindenki bunkó veled Forrás: pixabay.com

A szörcsögés, avagy egy rettenetes nap, amikor mindenki bunkó veled

A pénztárosok, az utastársak, a vásárlók... amikor minden összeesküdött egy családanya ellen.

- Miért kell neked szörcsögni? – mondja zaklatottan. – Mint Jack Lemmon a Furcsa párban, szétmegy tőle az idegrendszerem.

Gúnyosan utánozza Jacket, tudja, hogy ki nem állhatom ezt a műsort, ezért addig fokozza a hanghordozást, amíg továbbfokozhatatlanná nem válik. Igaz, ő meg a szörcsögést utálja, amit nem veszek észre magamon. Ha észrevenném, lehet, hogy időnként direkt, szinte kéjjel szörcsögnék. Ki tudja.

Szörnyű napom van, jogomban áll azt csinálni, amit akarok, akár szörcsögni is szörcsöghetek. Vagy verhetném üvöltve a falat.

A történet kezdete igazán semmiség, a nullánál is kevesebb. Annyi történt, hogy bementem a közértbe. Előtte a főnökömmel volt kínos, sok ujjropogtatással terhelt beszélgetés egy rosszul sztornózott számlával kapcsolatban. Nem részletezem. Közért. Az infláció miatt már az utcán gyomorfájásom lesz, nem tudom, mennyivel emelkedett a paradicsom ára tegnaphoz képest. Még legalább öt nap fizetésig, a bankkártyám sovány, mint egy kehes ló. A paradicsom változatlan, a pénztáros nem a tegnapi kedves fiatal lány. Olvastam, hogy ötszáz fölé megy a fizujuk, nem csoda, ha folyton csak kacag. A mai férfi viszont egyáltalán nem nevet, dühösen hajigálja az árut, a blokkon látom, hogy nem vonta le a kedvezményt a kávéért, pedig két hónapja pedánsan betartom az akciós áru-szabályt.

- Elnézést. - mutatom neki a blokkot, anyagyilkos vagy, üzeni a tekintete, ahogy rám néz. Az energiaitalt szorongató fiatal, aki utánam következne, szintén megrovó pillantásokkal méreget. Hadarni kezdek. A pénztáros gyorsan megérti, mi a gond, de nem tesz egy megerősítő fejbiccentést, semmit, melyben benne foglaltatik az ontológiai tény, hogy mindketten emberek vagyunk, megnyom egy gombot, és szó nélkül dobja a Hellt a háta mögé. Kiszolgáltatott arckifejezéssel ácsorgok. Nemsokára érkezik egy vezetőforma, ő is némaleventét játszik, alaposan szemügyre veszi a blokkot, int, hogy kövessem.

- Bocsánat. - kockáztatom meg félénken - A kosaramra figyel valaki? - A pillantások megsemmisítők, a kasszás fiú tanult tehetetlenségében a fejét csóválja.

Kafkai helyzetben vagyok, csak sejtésem van arról, mit követtem el. Engedelmesen ballagok a főnök után, a kifizetett áruim sorsukra hagyva szomorkodnak a pulton. Véletlenül nekimegyek egy középkorú nőnek, bocsánatot kérek, mire követni kezd, belém lök, és élcelődve kér elnézést. A főnök odavezet a kávéhoz, szó nélkül egy cédulára bök, amin valószerűtlenül apró betűkkel ott áll, hogy a kedvezmény tegnap lejárt. Kezdem azt hinni, hogy a Truman Showba csöppentem, vagy az is lehet, hogy a közért személyzete ma Mátyás király Gömörbe’-t játszik.

Megszégyenülten hagyom el a boltot. Fel akarok szállni a buszra, de nem nyílik a hátsó ajtó. Szaladok előre, ne csóválja a fejét, szid le a napszemüveges vezető, nem látja, hogy ez első ajtós járat? Ez? Igen, hétvégén mindig az. Most el kéne magyaráznom, hogy hétvégén ritkán járok erre, de olyan mérgesen néz, hogy inkább lehuppanok egy székre, magam mellé teszem a hátizsákomat.

- Van a hátizsáknak jegye? - förmed rám egy bodorított hajú nő. Körbenézek, a busz jóformán üres. - Ne nézelődjön! - fűzi hozzá - Előbb vegyen jegyet a táskájának, majd utána nézelődhet.

Kíméletlenül tűz a nap. A kulacsba töltött csapvizem az utolsó langyos cseppig elfogyott, műanyagba csomagolt ásványvizet nem szokásom venni. Leszállok a buszról, a tikkasztó hőségtől majd összeroskadok.

- Mit áll már meg az ajtóban?! - kiabál egy fülhallgatós fiatalember, nem tud odébb menni. Számba veszem, hány akadálypályával szembesülök még, mikor jutok végre haza. Villamosozni kell. És venni a lányomnak bérletet. Fogalmam sincs, miért én veszem neki. Zsebpénzt kéne folyósítanom, hogy gazdálkodja ki magának, sosem lesz így belőle cselekvő ember.

A villamosig nem történik semmi, csak a kánikula. De akkor jön egy ellenőr. Topmárkás felsőket viselő lányok, akik inkább illenek egy fukszos limuzinba, mint villamosra, nem hajlandóak megmutatni a jegyüket. Megvetően kuncognak, az ellenőr tehetetlen. Rászólok a lányokra, nem bírom megállni, a férjem szerint egyszer valaki nagyon meg fog verni. Az egyik felém mutatja kinyújtott középső ujját, rezeg a végén a pink műköröm. Várom, hogy elszégyelljék magukat, mindig várom, amikor nyilvánosan rászólok másokra, de még soha nem történt meg.

A jegyautomata rossz, kivárom a soromat a pénztárnál, az eladó nem viszonozza a köszönésemet. Direkt még egyszer köszönök, hangosabban, köszörülöm a torkomat. Kimondhatatlanul meleg van, emiatt menetrendszerűen rám tör a klímaszorongás. Még ez is. Előbb-utóbb arra a sorsra jutok, mint Meursault A közönyben, csak én arabok helyett pénztárosokat fogok mészárolni, meg topmárkás cuccokat viselő fiatalokat a villamoson.

- Szupicsek! - mondja a lányom, kitépi a kezemből a szelvényt, és eltűnik a szobájában. Kihallatszik a vihogása, miközben a pasijával beszél. Fogalma sincs, mit küzdöttem a hülye bérletéért. Legszívesebben az arcába vágnám a rettenetes tényeket, és hogy ezentúl legyen szíves felelősséget vállalni az életéért, de csak egy böffentésre futja. Lehet, hogy akkor kezdődött a szörcsögés is, amit a férjem a szememre hány.

- Nem vagyok olyan, mint Jack Lemmon. – mondom méltóságteljesen. Forgatja a szemét. Biztos kiborították a tizedik bések, akkor ilyen undok. Beszélne tovább, folytatná intellektuális alázásomat, de félbeszakítom, Mátyás király Gömörbe’, beleszart a vödörbe, aki háromra megszólal, az eszi meg a vödör kakát, egykettőhárom. Most már biztosan elmeháborodottnak tart, de legalább csendben van. Egyszerre meglátom magam, amint egy grandiózus Kalasnyikovval pózolok a nappali közepén, a férjem és a lányom az életükért rimánkodnak, a közért pénztárosa krokodilkönnyeket hullat, a topmárkás lányok esengve nyújtják felém műkörmös kezüket. De nincs kegyelem. Feléjük fordítom a csövet, és bumm. Végre nyugtom lesz.

- Ma bolognai a vacsora. Akciós volt a tészta. – mondom ugyanolyan méltóságteljesen, és szálegyenes derékkal kivonulok a konyhába. Hadd örüljön, hogy én eszem meg a kakát.

Galériánkban pozitívabb üzeneteket olvashatsz a családról!