Borítókép: A régi lány, akit szerettem. Egy fontos személy halálára Forrás: Getty Images

A régi lány, akit szerettem. Egy fontos személy halálára

Vanda emlékezése a legjobb barátnőjére, aki tragikus körülmények között halt meg.

Telefonon érkezett a hír. Majdnem megszakadt a szívem.

Az osztálytársam, a legjobb barátnőm volt általános iskolában. A szívem csücske. Hamvasszőke, vékony, kecses lány hatalmas kék szemekkel: úgy nézett ki, akár egy angyal. Belül is az volt, érzékeny és finom, mint egy tüllfátyol. Már nagyon fiatalon táncosnak szánták a szülei, akik mindig szigorúan fogták, engedelmességre nevelték. Hamar egyértelművé vált, hogy valóban tehetséges, szeretett is táncolni, egészen addig, míg egy felvételi bizottság tizenhárom évesen úgy megalázta a súlyára tett célzással, hogy egyik pillanatról a másikra szinte meggyűlölte az egészet.

A tehetsége és a szorgalma ennek ellenére sem szívódott fel a semmiben. Nekem vallotta meg, mennyire elege van az egészből, mennyire szomorú, magányos, és mennyire retteg, hogyan boldogul majd ebben a könyörtelen világban. Egy hiperérzékeny ember, aki kifelé rendületlenül játssza a magabiztos, engedelmes, szorgalmas kislány álságos szerepét. Közben – visszatekintve már látom – mély, kezeletlen depresszióba süllyedt. Az első támadást sosem heverte ki. De vajon előtte maximálisan rendben volt? Utólag már nem tudnám megállapítani.

Később elveszítettük egymást szem elől. Néha hallottam felőle. Nem lett igazi sztártáncos, de tisztességgel megállta a helyét a művészvilágban. Táncművészeti Főiskolát végzett, utána férjhez ment, kiköltözött egy tanyára, lovagolt, kutyákat tenyésztett, és táncolt. Gyerekei nem születtek. Nem akart? Nem lehetett? Sajnos nem tudom.

Néha cseteltünk. Felszínesen, hogy kivel mi van. Nem találkoztunk egyszer sem. Képtelen vagyok megmondani, miért. Egyszer láttam róla egy fényképet az interneten. Úgy tűnt, sínre került az élete. A tánc, a kutyák, a lovak, a férj… valahogy kereknek tűnt minden. Mosolygott a fotón. Azt hittem, kiszabadult a depresszió csapdájából. Feltételeztem egy megtévesztő kép alapján, hogy megtalálta a helyét a világban. Hogy kiheverte a megaláztatást, felvértezte magát, és jól boldogul a művészlét keserves útvesztőjében. Hogy segít neki ebben a társa, segítenek az állatai, a csodaszép környezete.

De tévedtem.Néhány nappal ezelőtt hívott fel egyik közös régi barátunk. Mélyen meg volt rendülve. Tőle tudtam meg. A régi lány öngyilkos lett. 32 éves korában legyűrte a depresszió, amit olyan sokáig és olyan ügyesen titkolt a világ elől. Azonnal felrémlett a tizenhárom éves lány. Ahogy az iskola folyosóján ültünk. Az arca ráncos volt, a szeme alatt árkok ültek. Ennyi idősen… megdöbbentem. Tudtam, hogy démonokkal küzd, de még nem voltak eszközeim, sem érett felfogóképességem, hogy megértsem, mi zajlik benne. Homályos, megfoghatatlan, rémisztő volt az egész. Aztán visszanyerte önmagát, elsimította a ráncait, és ezután könnyű volt hinnem abban, hogy az a mély fájdalom, amiről beszélt nekem, csak átmeneti volt, és nem arról van szó, hogy egyszerűen korán megtanult a felnőtt világ szabályai szerint játszani, páncélt növeszteni önmaga köré, alakoskodni, erővel mosolyogni.

Szerettem volna találkozni vele. Nem tettem egy lépést se. És ez történt. A depresszió nem múlt el, nem volt átmeneti, leküzdhető ellenfél. Maga alá gyűrte őt, és elszakította tőlünk. Én pedig csak üldögélek egy székben, mint egy hirtelen megöregedett nagymama, és azon töprengek, tehettem-e volna bármit is, hogy máshogy történjen.Biztosan tehettem volna. De mint mindenki, elfoglaltak a saját buta problémáim, és nem gondoltam arra, amivel valóban foglalkoznom kellett volna. Ez az én mulasztásom.

Kinga, isten veled.

Filmes halálokról olvashatsz a galériában: