Jánossal tizennyolc éves koromban jöttem össze. Komoly, okos fiú volt kerek szemüveggel, kedves, bogárbarna szempárral. Egy társaságba jártunk, sokat lógtunk együtt, és néhány hónap után istenesen berúgva elárulta, hogy belém zúgott. Én nem voltam halálosan szerelmes belé, de nagyon kedveltem, és mivel minden barátnőm járt valakivel, én is vágytam rá, hogy elmondhassam: van pasim.

Szóval rábólintottam az együttjárásra. Az első egy évben még boldog is voltam, kiszívtam a párkapcsolat velejét, de aztán lassan hiányozni kezdtek a vad vágyak, a szenvedélyes érzelmek. János nagyon kedves volt, a tenyerén hordozott, virágot vett nekem, ezerszer elmondta, mennyire szeret, ám én - hülye picsa módjára – unatkozni kezdtem mellette, és mindig másfelé vonzódtam. Persze főként a rosszfiúk irányába. Sokáig nem volt szívem Jánost megbántani – meg gondolom, a kényelem és a gyávaság is nagy szerepet játszott a halogatásban -, de amikor végül az egyik rosszfiúval tényleg összejöttem, szakítottam vele.

Akkor láttam csak, mennyire vérig sebeztem ezt a halk szavú, szelíd fiút. A barátaim mesélték, hogy hetekig ki sem mozdult a lakásból. Pszichológushoz járt. Még a szakítás után hónapokkal is írt nekem levelet, amiben finoman kifejezésre juttatta, hogy szeretné visszacsinálni. Én azonban már függetlenné váltam tőle, nem akartam újrakezdeni. Néha még hallottam felőle ezt-azt, de őszintén szólva annyira nem érdekelt a sorsa, éltem a saját életem, mint a szívtelen elhagyók általában. János tehát lassan elhalt a távolban.

Snitt, felirat: tizenkét év telt el. A helyszín: esküvő. A régi társaságunk egyik tagjának bekötik a fejét. Épp szingli vagyok. A kedvenc kék ruhámban bóklászok az asztalok között, és egyik pezsgőkoktélt ürítem a másik után. János is itt van. A felesége csinos, komoly nő, magas tudományos fokozattal. A két kisgyerek, egy lány és egy fiúcska az asztal alatt bújócskázik, néha eltűnik a táncolók közt.

Rossz kedvem van. A rosszfiúk nem jöttek be. Ennek a balszerencsés vonzódásnak köszönhetem, hogy egyedül vagyok. Mint tizennyolc előtt: minden barátnőmnek itt van a férje, a gyereke, csak én állok magányosan, mint az ujjam. A pezsgőkoktélok hatni kezdenek. Járatom a szemem, hátha fel tudok szedni valakit a táncteremben, és legalább ideiglenesen csillapítani a kínzó hiányérzetet.

-Elég lesz a koktélokból. – szólalt meg mellettem egy hang. János volt az.

Csinos vasalt inget viselt, és menő, drága szemüveget. Látszott, hogy jól megy a sora. A divatos cuccok mögött én mégis megláttam az egykori bizonytalan kisfiút a kedves mosolyával és a kerek okuláréjával.

-Semmit sem változtál. – mondtam az igazsághoz híven. Meghökkent.

-Ezt azért nem hiszem. – és önkéntelenül igazgatni kezdte a gallérját.

-Jó, jó. Változtál. De közben meg nem. Nehéz elmagyarázni… na mindegy. Mesélj! Mi újság veled?

Részletes beszámolóba fogott a programozói karrierjéről. Szokványos sikertörténet volt. Maga is érezhette, hogy nem túl érdekes, amit mond, mert félbeszakította önmagát, és inkább engem faggatott. De nekem sem volt túl sok mondanivalóm.

A felesége közben odajött, be is mutatkozott, de állandóan el kellett rohangálnia a gyerekek miatt. Láttam, hogy nem tetszem neki. Vajon mesélt rólunk János, töprengtem. Közben a sikeres programozó, aki azzal kezdte, hogy beszólt a koktélok miatt, elfogyasztott majd egy üveg vodkát. Homályos szemmel támasztotta mellettem a falat. Esze ágában sem volt a feleségének segíteni.

-Jól vagy? – kérdeztem aggódva. Álmodozva nézett rám.

-Emlékszel, amikor szerelmet vallottam a Zépében?

Megdöbbenve néztem rá.

-Hogy jön ez most ide?

- Ugyanazt érzem azóta is.

Nagyon zavarba jöttem.

-János…

De egy kézmozdulattal leállított.

-Ezt el kell mondanom.

És kapkodó, lázas mondatokban foglalta össze, hogy hiába telt el tizenkét év, hiába nősült meg és lett két tündérszép gyereke, hiába van álomkarrier, autó és kutya, egyetlen szavamba kerül, és ő megszökik velem mindörökre. Mert én vagyok az ő élete szerelme. Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott, örökre eldőlt a sorsa, és minden döntés az én kezemben van.

Közben a felesége megint közelített, én meg azért imádkoztam, vegye már észre, és álljon le ezzel a bizarr nagymonológgal. Szerencsére abbahagyta. Leszegte a fejét, és a vodkáspoharat forgatta a kezében.

Mikor a feleség újra elment gyereket hajkurászni, figyelmeztettem, hogy túl sokat ivott. Rázta a fejét. Ez nem az italtól függ, Kinga. Minden egyes nap eszembe jutsz. Ha régi baráttal találkozom, csak felőled érdeklődöm. Az egész életem nem ér semmit. Az a néhány év jelentett mindent, amit veled töltöttem.

Most már mennem kell, mondtam végül, és amikor a feleség ismét megérkezett, felálltam, és gyors búcsút vettem tőlük. Lehet, hogy János azt hitte, megindított a beszéde, de én csak kényelmetlenül éreztem magam. Ami egy giccses melodrámát nézve, lágy zongoraszó kíséretében szívszorító és könnyfakasztó, az a valóságban baromi ciki tud lenni. És ez a jelenet az volt.

Elmenekültem az esküvőről. János néhány nappal később küldött egy bocsánatkérő messengert. Volt valami a megfogalmazásában, amiből arra következtettem, hogy azért, biztos ami biztos, nyitva hagyott számomra egy kaput. Nem éltem a lehetőséggel. Kurtán válaszoltam: semmi baj. Azóta szerencsére nem hallottam felőle, remélem, rájött, miféle illúziókat dédelgetett ennyi éven át. Lehet, hogy csúnyán bántam vele húszéves koromban – a fiatalok gyakran kegyetlenek -, de ez nem ok arra, hogy valakinek úgy rögzüljek a fejében, mint egy hazug femme fatale-ábrándkép.