Anyukám hosszú betegeskedés után néhány héttel ezelőtt halt meg. Az öcsémmel, Lalival kiürítettük a csömöri házát, cipeltük a sok kacatot, kidobtunk, eladtunk, ajándékoztunk, szortíroztunk. Anyám birtokában a szokásos dolgok voltak: régi újságok, szakadt kosarak, ruhák, textilek, csorba bútorok. Véletlenül ráakadtam a régi brifkójára is a diófa szekrény mélyén. Volt benne néhány régi érme, lejárt papírpénzek, ezeréves jogosítvány. Aztán a kezembe akadt egy fénykép. Egy kisbaba volt rajta. Egy bepólyált, fancsali képű, aranyos kisbaba.

Megmutattam a képet az öcsémnek. Fogalma sem volt róla, ki lehet a gyerek. Tanácstalanul forgattuk. Miért van ez a fotó anyám régi pénztárcájában? Talán valamelyik rokona? Vagy egy barátnőjének a gyereke? Apu régen nem volt az élők sorában, őt nem tudtuk megkérdezni. A nagyszüleink is meghaltak már. Az egyetlen ember, akit felkereshettünk, Katica volt, anyu testvére. A város másik felén élt, és nem voltak anyuval közeli kapcsolatban. Mi, az öcsém és én nagyon szerettük, de anyánk és a nővére között mindig volt valami furcsa idegenség. Sosem tudtuk meg pontosan, mi az oka.

Megmutattuk neki a fényképet. Le se tagadhatta volna, hogy nagyon megrázza a látvány. Először mintha gondolkodott volna egy kicsit, aztán intett, hogy menjünk ki vele a teraszra. Elővett egy cigarettát – imádja a jó erős Marlborót -, rágyújtott, és mélyen letüdőzte a füstöt.

És akkor fény derült egy filmbe illő családi titokra, amit az öcsém és én szájtátva hallgattunk végig.

Anyánk tizenöt éves korában megismerkedett egy fiúval. Hatalmas szerelem volt. Minden szülői tilalom ellenére sokat találkozgattak a legnagyobb titokban, de nem voltak óvatosak, és anyám – hogy is mondják? - „úgy maradt”. A nagyszüleim roppant szigorú elveket vallottak, „sokkal keményebben bántak vele és velem, mint ahogy aztán veletek, nagyszülőként. Fene tudja, miért, de öregkorukra bűbájossá váltak.”, mesélte Katica. Amikor megtudták, mi történt, már késő volt bármit is tenni. A fiút a szülei másik városba vitték, anya pedig alig tizenhat évesen megszülte a babát. A nagyszüleim, ki tudja, hogyan, de gyorsan elintézték az örökbe adást is. Katica a történetnek ezen részénél még ma is fehér lett, mint a fal. Keserűen slukkolt a cigarettából. „Soha nem tudta meg, mi lett azzal a kisfiúval. A képet én készítettem. Hogy legyen valami emlékünk a babáról. Tíz évvel később, amikor te, Erzsó, már megszülettél, odaadtam neki. De fogalmam sem volt róla, hogy máig őrizgeti. Nem volt túl boldog az ajándéktól, azt hittem, az első alkalommal kidobta a szemétbe.”

Nekünk miért nem mondta el, kérdeztem felindultan. Jogunk lett volna tudni róla, hogy van egy testvérünk. Katica a fejét rázta. „Csökönyös volt, mint a szamár. Beszélhetett neki az ember. Tudjátok, hányszor próbáltam meggyőzni, hogy mesélje el az igazságot? Nem, ő nem. Ő nem tesz ki titeket ilyesminek. Engem is megkért, hogy hallgassak. Azt hiszem, mélységesen szégyellte a múltját. De amikor megmutattátok a fotót, rögtön tudtam, hogy el fogom mesélni. Nincs az az isten, hogy hazudozni kezdjek.”

Leforrázva mentünk haza az öcsémmel. Tehát van valahol egy tesónk. Az egyetlen, ami megmaradt belőle, egy gyűrött csecsemőkori fotó. Van bármi esélyünk rá, hogy megtaláljuk? Nem hiszem. Mindenesetre a képet felteszem a Facebookra. Talán néhányan megosztják. Talán valaki ráismer. Tudom, kevés az esély, de akkor is azt mondom: talán.

A galériában olvasgass olyan emberekről, akik csak házasságkötés után jöttek rá a titokra!