Engem is vertek, mégis rendes ember lettem. Ismerős ez a buta frázis? Általában férfiaktól hallom érv gyanánt, nálunk mégis fordított volt (?) a felállás a családban.

A feleségem, Nóri hirtelen haragú, indulatos típus. Az apja gyakran emelt kezet rá, aztán elvitte egy infarktus, pont Nóri kilencedik születésnapján. Négy évvel később összevitatkoztak az édesanyjával azon, aludhat-e Nóri a barátnőjénél. A nemleges válaszra leendő feleségem hozzávágott egy széket az anyjához, és kis híján eltörte a karját. Soha nem jött helyre a viszonyuk.

Kamaszként gyakran keveredett verekedésekbe „lány létére”, ahogy a tanárai elszörnyedve emlegették. Kidobták szórakozóhelyekről, kitiltották a kedvenc klubjából, a rokonai szinte féltek tőle. Nóri érezte, hogy amit művel, rossz dolog. Próbált visszatalálni a normalitás mezsgyéjére. Még egy pszichológushoz is bejelentkezett, de mikor nem szűnt meg varázsütésre a probléma, sarlatánságnak bélyegezte a terápiát, és három alkalom után nem ment többet.

Amikor megismertem őt, egy helyes, okos, élénk lányt, azonnal beleszerettem. Jó néhány hónap eltelt, mire észrevettem az indulatkezelési zavarokat, amiket önerőből próbált kezelni. Egyszer egy vita hevében iszonyú dühvel csattant az arcomon a pofon. Utána sírt, bocsánatot kért, esküdözött. Nem is ismétlődött meg a dolog fél évig. Aztán mégis: nem akarta, mégis lendült a keze. Mivel nem igazán fájt, nem vettem komolyan, meghallgattuk a KFT-től a Száll egy pofon a szélben-t, és azzal el volt intézve a dolog. Pedig ekkortájt hangzott el az, amivel addig csak frusztrált internetes kommentekben találkoztam: az apám megütött néha, mégis…

Az önfelmentést azonban maga sem gondolta komolyan. Úgy tűnt, egyre sikeresebben szorítja vissza az indulatait: legtöbbször sikerült, levezette egy kiabálással, vagy néhány ökölcsapással, amivel a párnát vette célba. Igaz, egyszer enyhén ittas állapotban pofon ütötte a legjobb barátom feleségét is, mert az számon kérte rajta, hogy miért feketíti be őket előttem rendszeresen (nem jött ki velük túl jól). Akkor ijedtem meg először istenigazából. Épp hogy megúszta a feljelentést, otthon elsírta magát, és fogadkozott, hogy ez jó lecke volt, még soha nem ütött meg félidegen embert, tanult az esetből, soha többé nem emel kezet senkire.

Amikor Bálint megszületett, négy éve voltunk házasok. Imádta a kisfiunkat. Gügyögő, nyálas szeretettel vette körül, néha úgy éreztem, kompenzál valamit ezzel a permanens túlcsordulással. Sokszor fogott el erős nyugtalanság, amikor a gyereket Nóri karjában láttam, pedig semmi nem utalt arra, hogy agresszív lenne vele. Sőt, lenyugodott, a szüléssel korábbi vibráló nyugtalanságát mintha elfújták volna.

Bálint negyedik szülinapjáig nem is történt semmi, és én beleringattam magam az álnyugalomba.

Azon a bizonyos szülinapon Nóri tortát akart készíteni. A sütő felmondta a szolgálatot, s ez a hétköznapi kudarc egy csapásra felszínre hozta gondosan takargatott agresszivitását. Az a csipcsup tény, hogy rendelnie kell, megmagyarázhatatlan haraggal töltötte el. Egész nap morgott, csapkodott, összeveszett a cukrászdával, s amikor felajánlottam neki, hogy majd én elintézem, gorombán visszautasította.

Bálint persze felszívta az anyja nyugtalanságát, mint egy szívószál, s a vidám szülinap hamar sírósba fordult. Egymást hergelték, anya és fia: ahogy erősödött Nóri rosszkedve, úgy követte őt a mélybe a kisfiú. Összeugrott a gyomrom az idegességtől, minden idegszálam felborzolódott, akár a macska hátán a szőr.

Délutánra úgy tűnt, elsimulnak a hullámok: megérkezett a szép csokitorta, rátűztük a gyertyákat, én meggyújtottam őket, Bálint lefelé görbülő szája mosolyra húzódott. Nóri tettetett vidámsággal énekelte a hepi börzdéj tú jút, de közben a fejét tapogatta, ami nála mindig az idegesség jele volt. Bálint tetszését azonnal megnyerték az ugráló lángocskák, hirtelen odakapott a kezével, s mivel az üdítős pohár épp útjában volt, felborította, a színes-cukros lé pedig ráfolyt a tortára, és ráömlött Nóri új ruhájára is, amit – a szülés óta először – tegnapelőtt vett magának.

Bálint elkerekedett szemmel nézett a fölé magasodó szörny mamira, akit eddig nem ismert. Még sírni sem volt képes, mókuspofija lassan kipirosodott. Felugrottam, és isten bocsássa meg, de kis híján ugyanazt tettem a feleségemmel, amit ő a négyéves gyerekünkkel. De aztán lefogtam a saját kezemet, mert megláttam az arcát. A szégyent. A döbbenetet. A felismerést, hogy semmit nem oldott meg az elmúlt négy évben. Leroskadt a székbe, kezébe temette az arcát és sírógörcsöt kapott.

Ölembe vettem Bálintot, és addig ringattam, amíg meg nem nyugodott. Közben Nóri is abbahagyta a sírást, kiment a fürdőszobába, rendbe rakta magát. A gyerekhez nem nyúlt akkor sem, amikor visszasomfordált a szobába. Meg se próbált közeledni hozzá. Megakadályoztam volna, ha hozzányúl? Valószínűleg igen. A feleségem támadása a gyerekünk ellen olyan sebeket és félelmeket tépett fel, amik nem hegedtek be addig sem.

Aznap már nem beszéltünk. Én altattam Bálintot, meséltem és énekeltem neki. Másnap elvittem a az anyámhoz. Amikor hazaértem, Nóri mozdulatlanul, a fal felé fordulva hevert az ágyon. Mi lesz most, kérdeztem, mert az előzetesen kigondolt és részletesen megtervezett hegyi beszéd elfüstölt az agyamból. Egy darabig nem válaszolt, azt hittem, meg se hallotta. De végül hanyatt fordult, és a szemembe nézett. Nem mondta, hogy engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem. Mást mondott. Azt, hogy elmegy segítséget kérni. Annyira megrémült magától, ahogy még soha életében.

Ez volt az egyetlen helyes reakció: minden más esetben – ígéretek, esküdözés, önfelmentés – azonnal faképnél hagyjuk. Pszichológushoz jár már három hónapja. Bálint – talán – elfelejtette azóta azt a szörnyű szülinapot, és ugyanolyan tömény szeretettel csüng a mamin, mint azelőtt. Nyugalom van, béke van. Remélem, ez már nem az a vihar előtti csend, amiben a pofon előtt éltünk, mert nettó hazugság volt. Hanem a gyógyulás felé vezető út eleje. A kérdés viszont éjjel-nappal kínoz: el lehet valaha felejteni, ami történt? Meg lehet, meg szabad bocsátani?