Néhány hónappal ezelőttig alig emlékeztem rá, milyen volt Gergő, pedig mindössze négy éve szakítottunk. Elmosódott az arca, a szarkasztikus félmosolya, elfakult arcképe a szívemben, és elsuhant a hangja is. A költők mindig jól mondják. Könnyebben elfogadtam az – egyébként kölcsönös – szakítást, mint ő. Tettem a dolgom, mint mások, dolgozni jártam, mosogattam, raktam egyik lábam a másik után. Gergő nem találta a helyét. A „ha egyvalami borult, boruljon minden” jegyében a szakítás után rögtön munkahelyet váltott, de az elhamarkodott döntést hamar megbánta. Vissza akarta könyörögni magát az előző helyre, ott már nem kellett. Akkor sebtiben elszaladt egy harmadik pozícióba, s bár lehorgonyzott végül, szívből gyűlölte. Barátnőt is összeszedett, nem egyet és nem kettőt. Néha beszéltünk telefonon, pár alkalommal találkoztunk is. Amikor kifejeztem nemtetszésemet az új életvezetési stílus miatt, mi a fene közöd van hozzá-arccal nézett rám. És igaza volt. Se kutyája, se macskája nem voltam már. Hogyan osztogathatnék tanácsokat neki?

Egyre ritkábban érintkeztünk, lassan elveszítettem szem elől. Bevallom, egy idő után már nem hiányzott, legalábbis explicite, és gondolom, én se neki. Bár ezt az utolsó gondolatot felülírja egy pár napja történt beszélgetés, hogy kicsit előreugorjak, amelyből megtudtam, hogy amikor a halála előtt nem sokkal találkozott egy közös barátunkkal, rengeteget beszélt rólam. Csak úgy folyt belőle a szó. Nem tudom…

Vissza az időben. Ritkásan láttam. Mesélték, egyszerre 4-5 barátnője is van, és szombat délelőttönként sört reggelizik. Nem értettem, hova lett az a megfontolt, kedves srác, akivel éltem. Egyetlen mozzanatát nem ismertem fel az új életének. Megkértem a közös barátokat, inkább ne meséljenek róla. Fültanúja sem szeretnék lenni efféle metamorfózisnak.

Halálának dátuma: április 19. Utolsó találkozásunk: április 2. Összeszedte magát, úgy tűnt, egy ápolt, üde férfi jött szembe velem a Margitszigeten, véletlen találkozás volt, ő kocogott, én Bertit sétáltattam. A kutya ismerte fel, kitépte a pórázt a kezemből és rávetette magát. Nevettünk. Otthonos érzés fogott el, mint a kapcsolatunk elején. Egyetlen pillanat volt csak, aztán az otthonosság az idegenség izgalmas hűvösségével vegyült össze, robbanásveszélyes állapotot hozva létre.

Sétáltunk egy órácskát. Lement a nap, az alkony poétikus fényárnyékában lehetségessé vált a képtelen. Végül nem csókolt meg a százéves tölgy alatt, csak majdnem, de inkább otthagytam, felindultan trappoltunk haza a kutyával, ő is érezte a drámai hangulatot, Gergő pedig – az utolsó retinámba égett képen görnyedt, nyurga alak egy fa mellett állva - eltűnt a távolban.

Szóval április 19. Napok óta kuncogtam azon az érzelmes margitszigeti látomáson, hogy mi esetleg újra egymásra találhatunk, a fényárnyékok által bemozgatott, regényes fantáziának tulajdonítottam, meg Bertinek, reggel felkeltem, reggeliztem, kávézás közben bekapcsoltam a laptopot, rákattintottam a Facebookra, és azonnal megjelent a közhelyes gyászcunami töménytelen mennyiségű fekete szívvel díszítve, hogyaszondja mély fájdalommal búcsúzunk Gergőtől, jaj istenem Gergő, hogy tehettél ilyet, mi történt, Gergő, rettenetes, sohasem felejtelek el. Egy autó ütötte el hajnalban, amikor tök részegen karikázott haza valami kocsmából nyomában a legfrissebb – egyik – barátnőjével.

Aznap éjjel csak egy-két órát aludtam, de az álomra egész életemben emlékezni fogok. Lebegtem a kozmoszban, szubtilis, meditatív-kontempláló érzés volt, kívülről láttam a Földet, ezt a nyüzsgő hangyabolyt, és a végtelen elégedettség szétterült bennem, mint egy paplan. Hirtelen égettsárga betűk közelítettek egy fekete lyuk felől, ahogy a filmcím szokott felmerülni a semmiből a sötét mozivásznon, és azt formázták, szeretlek. Aztán felrobbantak, elhamvadtak az űrben. Tovább levitáltam a Semmi kellemes, meleg ölelésében, majd megkérdeztem Gergőt, aki közben mellém úszott és elhelyezkedett, hogy velem együtt lebeghessen. Szeretsz? Megvonta a vállát, a mozdulattól megütötte az orromat a rothadás fanyar illata, és szokott szarkasztikus félmosolyával annyit mondott: ja. Egy kicsit.