Persze még ezzel sem lenne semmi gond, ha saját elhatározásából lenne topis. De Piroska azért ilyen, mert két kicsiny gyermeke van, akiket önfeláldozóan, egyesegyedül kell ellátnia, mert ez az ő kötelessége. Legalábbis így hiszi.

De kezdjük a legelején.

Pirit körülbelül tíz éve hagyta el a férje. Mindannyian sajnáltuk, mert a dolog szemlátomást váratlanul érte és nagyon megviselte, holott, szegényke, csak ő nem tudott róla, hogy Géza bizony a legyet is röptében…. Szóval a hűtlen férj elhagyta a nejét, összejött egy huszonöt évessel, és becsületesen fizette a gyerektartást tizenöt éves lánya és tizenhat éves fia után. Piri már akkor sem hallgatta el, hogy rendkívül kevésnek tartja azt az összeget, amit a bíróság megállapított. De nem volt mit tenni. Hetente meghallgattam a keserű kitöréseket, hogy az a szemét mennyire semmibe veszi a gyerekeit, hogy milyen zsugori, hogy soha nem hajlandó kinyitni a pénztárcáját, és így tovább. Sajnáltam, mert tudtam, hogy nehezen dolgozza fel a válást, és valahogy képtelen volt máshogy kifejezni a fájdalmát, csak az anyagiak állandó felemlegetésével.

A gyerekek tizennyolc éves koruk után is kaptak atyai támogatást. Mind a ketten egyetemre jártak, Zsombi gépészmérnöknek tanult, Réka pedig az Iparművészetire ment.

Mikor lett volna ideje neki ruhákat vásárolni, szórakozni járni? A pénzről nem is beszélve. Amikor Zsombinak szüksége van rá, hogy elvihesse a barátnőjét étterembe, Réka pedig színészleckéket vesz, mert még nem tett le az álmáról, hogy felveszik a Színművészetire. Az a szemét pedig alig ad pénzt. Mégis kitől kapnának, ha nem tőlem?

Az egyik szomszéd félénken megkockáztatta, hogy diákmunka is van a világon. Piri halálosan meggyűlölte. Többé nem állt vele szóba, a köszönését is alig fogadta. Hogy az ő gyönyörűséges gyerekei holmi alantas diákmunkát… azt már nem. Inkább rongyosra dolgozza magát. És így is tett. Dolgozott, ételt csinált, pénzt adott, dolgozott, ételt csinált, pénzt adott. A két gyerek egyre nőtt, Zsombi otthagyta az egyetemet, egy évig lébecolt a szülői házban, közben nem dolgozott semmit, majd jelentkezett egy másik szakra. Piri egyetlen kritikus megjegyzést sem tett – legalábbis úgy tudom -, csak egyre többet sóhajtozott. Eltartotta az akkor már huszonnégy éves fiát zokszó nélkül, és ugyanúgy megcsinálta neki a kaját, ahogy addig.

Réka elvégezte az Ipart, és kapott valami munkát is, amivel egyelőre nagyon keveset keresett. Piri nem engedte, hogy beszálljon a rezsibe. Szegénykém, hát akkor hogy lesz pénze a színészleckékre? Továbbra is ő fizetett mindent, még a ruhái nagy részét is ő vette a lányának. Zsombi közben betöltötte a huszonhatot, másodéves volt az építész szakon. Piri kiszolgálta mindkettejüket. Közben állandóan sóhajtozott, egyre jobban hízott, bájos arcára keserű vonások vésődtek.

Szokás szerint kócosan, gyűrötten jött ki a kertbe. Sóhajtozott. Egy pohár csapvizet hozott magának, mert „drága Zsombinak hagytam az utolsó kávékapszulát. Majd délután bevásárolok.” Zsombi épp a Balatonra készült a haverokkal. Természetesen Piri adott neki rá pénzt. Amikor erre terelődött a szó, elsötétült a szeme a haragtól. „Mert az a szemét természetesen nem ad egy fityinget se. Azt mondja, rég eljött az ideje, hogy Zsombi maga keresse meg a pénzt az utazásaira. Hát hülye ez? Mégis mikor dolgozna? Hisz egyetemre jár! Tanul! Neki ez a munkája. A szülők pedig kötelesek támogatni a gyerekeiket. Akármi is van. Persze neki könnyű. Nem ő főz, nem ő mos, nem ő ápolja a gyerekeket, ha betegek. Mert nincs itt. Neki cukor az élet. Mindent rám hagyott, hogy csináljam helyette. Egyedül. Belegebedve. A szemétláda.”

Szigorúan összeszorította a száját. Gyűrött, agyonmosott pólója két oldalt is foszladozott. A háta mögött Zsombi kilépett a házból trendi Tom Tailor-pólójában és márkás hátizsákjával. Vigyorogva intett felém. Visszaintettem, majd ránéztem erre a még mindig csinos, elgyötört csodaanyára, aki képtelen volt kilépni jól megszokott szerepéből, valamint túllépni azon, hogy a házassága véget ért. És inkább hallgattam.

Galériánkban olvass idegnyugtató tippeket - nem csak anyáknak!