A Csodaanya, avagy Piri és a felnőtt gyerekek

Piroska már legalább húsz éve lakik a szomszédban. Csinos és kedves nő, kár, hogy közben egyáltalán nem fordít gondot sem az öltözködésére, sem a hajára.

Persze még ezzel sem lenne semmi gond, ha saját elhatározásából lenne topis. De Piroska azért ilyen, mert két kicsiny gyermeke van, akiket önfeláldozóan, egyesegyedül kell ellátnia, mert ez az ő kötelessége. Legalábbis így hiszi.

De kezdjük a legelején.

Pirit körülbelül tíz éve hagyta el a férje. Mindannyian sajnáltuk, mert a dolog szemlátomást váratlanul érte és nagyon megviselte, holott, szegényke, csak ő nem tudott róla, hogy Géza bizony a legyet is röptében…. Szóval a hűtlen férj elhagyta a nejét, összejött egy huszonöt évessel, és becsületesen fizette a gyerektartást tizenöt éves lánya és tizenhat éves fia után. Piri már akkor sem hallgatta el, hogy rendkívül kevésnek tartja azt az összeget, amit a bíróság megállapított. De nem volt mit tenni. Hetente meghallgattam a keserű kitöréseket, hogy az a szemét mennyire semmibe veszi a gyerekeit, hogy milyen zsugori, hogy soha nem hajlandó kinyitni a pénztárcáját, és így tovább. Sajnáltam, mert tudtam, hogy nehezen dolgozza fel a válást, és valahogy képtelen volt máshogy kifejezni a fájdalmát, csak az anyagiak állandó felemlegetésével.

A gyerekek tizennyolc éves koruk után is kaptak atyai támogatást. Mind a ketten egyetemre jártak, Zsombi gépészmérnöknek tanult, Réka pedig az Iparművészetire ment.

Piri minden áldott nap megcsinálta a reggelijüket, aztán elment dolgozni, délután hullafáradtan hazaesett, megfőzte a másnapi ebédet, majd elmosogatott, kitakarított, csinosítgatta a gyerekszobákat, és már el is ment a nap.

Mikor lett volna ideje neki ruhákat vásárolni, szórakozni járni? A pénzről nem is beszélve. Amikor Zsombinak szüksége van rá, hogy elvihesse a barátnőjét étterembe, Réka pedig színészleckéket vesz, mert még nem tett le az álmáról, hogy felveszik a Színművészetire. Az a szemét pedig alig ad pénzt. Mégis kitől kapnának, ha nem tőlem?

Az egyik szomszéd félénken megkockáztatta, hogy diákmunka is van a világon. Piri halálosan meggyűlölte. Többé nem állt vele szóba, a köszönését is alig fogadta. Hogy az ő gyönyörűséges gyerekei holmi alantas diákmunkát… azt már nem. Inkább rongyosra dolgozza magát. És így is tett. Dolgozott, ételt csinált, pénzt adott, dolgozott, ételt csinált, pénzt adott. A két gyerek egyre nőtt, Zsombi otthagyta az egyetemet, egy évig lébecolt a szülői házban, közben nem dolgozott semmit, majd jelentkezett egy másik szakra. Piri egyetlen kritikus megjegyzést sem tett – legalábbis úgy tudom -, csak egyre többet sóhajtozott. Eltartotta az akkor már huszonnégy éves fiát zokszó nélkül, és ugyanúgy megcsinálta neki a kaját, ahogy addig.

Réka elvégezte az Ipart, és kapott valami munkát is, amivel egyelőre nagyon keveset keresett. Piri nem engedte, hogy beszálljon a rezsibe. Szegénykém, hát akkor hogy lesz pénze a színészleckékre? Továbbra is ő fizetett mindent, még a ruhái nagy részét is ő vette a lányának. Zsombi közben betöltötte a huszonhatot, másodéves volt az építész szakon. Piri kiszolgálta mindkettejüket. Közben állandóan sóhajtozott, egyre jobban hízott, bájos arcára keserű vonások vésődtek.

Mivel nehezemre esett nézni ezt az egészet, elhatároztam, hogy egyszer őszintén beszélek vele. Lehet, hogy engem is meggyűlöl, de már képtelen vagyok tovább asszisztálni a túlfűtött mártírpózhoz.

Szokás szerint kócosan, gyűrötten jött ki a kertbe. Sóhajtozott. Egy pohár csapvizet hozott magának, mert „drága Zsombinak hagytam az utolsó kávékapszulát. Majd délután bevásárolok.” Zsombi épp a Balatonra készült a haverokkal. Természetesen Piri adott neki rá pénzt. Amikor erre terelődött a szó, elsötétült a szeme a haragtól. „Mert az a szemét természetesen nem ad egy fityinget se. Azt mondja, rég eljött az ideje, hogy Zsombi maga keresse meg a pénzt az utazásaira. Hát hülye ez? Mégis mikor dolgozna? Hisz egyetemre jár! Tanul! Neki ez a munkája. A szülők pedig kötelesek támogatni a gyerekeiket. Akármi is van. Persze neki könnyű. Nem ő főz, nem ő mos, nem ő ápolja a gyerekeket, ha betegek. Mert nincs itt. Neki cukor az élet. Mindent rám hagyott, hogy csináljam helyette. Egyedül. Belegebedve. A szemétláda.”

Szigorúan összeszorította a száját. Gyűrött, agyonmosott pólója két oldalt is foszladozott. A háta mögött Zsombi kilépett a házból trendi Tom Tailor-pólójában és márkás hátizsákjával. Vigyorogva intett felém. Visszaintettem, majd ránéztem erre a még mindig csinos, elgyötört csodaanyára, aki képtelen volt kilépni jól megszokott szerepéből, valamint túllépni azon, hogy a házassága véget ért. És inkább hallgattam.

Galériánkban olvass idegnyugtató tippeket - nem csak anyáknak!