ÉVA ARCAI

Ha már boldog születésnap: az elmúlt 15 évben a címlapjainkon szereplő hírességeket kérdeztük arról, hogyan gondolkodnak a boldogságról? Az apró dolgok öröme, tudatosan választott nézőpontok, őszinte kapcsolatok, elfogadás – úgy tűnik, a boldogságnak kevés köze van a népszerűséghez, inkább belső indíttatásból születik meg és kell hozzá egy adag életbölcsesség is. Egy mondat, Dobó Katától: „Nem akkor voltam a legboldogabb, amikor a külvilág pompázni látott a vörös szőnyegen.”

A TIZENÖTÖDIK

A kezdetektől napjainkig megjelent magazinok mondanivalóját felidéző összeállításunk 2007-ben kezdődik, sok intimitással, és egy ars poeticával: „Éljen a nyitottság, az érzékenység és az intelligencia! Félre a tabukkal, a közhelyekkel, az elcsépelt frázisokkal!” Az Éva-történeti összeállítástól még mi is meghatódtunk – mennyi jó téma, mennyi fontos ügy! Mit jelent ma nőnek lenni, anyának lenni, kisebbséginek lenni, boldognak lenni, környezettudatosnak vagy akár éppen szerzetesrendi nővérnek lenni? Végül egy megszívlelendő gondolat a két évvel ezelőtti Évából: „Ahhoz, hogy jól eligazodjunk a világban, nem árt először önmagunkon eligazodni.”

ÉS MEGÉRKEZÜNK A JELENBE

A tavaszi lapszámunk nosztalgiázása után az itt és most, a megszokott, kedvenc rovataidban jelenik meg.

A címlapon Oltai Kata, aki természetes és visszafogott mégis extravagáns. Értelmiségi, de nem az a távolságtartással szemlélődő és elemező típus, inkább belemegy a sűrűjébe, megtapasztalja, megkóstolja, bőrén érzi az életet. Feminista, aki nem akar harcolni a férfiakkal. Alternatív, mert elhiszi, hogy mindig van választása. És őszinte. „Szívesebben élnék egy olyan kultúrában, ahol ez azt jelenti, hogy csak egy vagyok az ezerből. Egy vagyok a sok hasonló megjelenésű művészettörténész, az ezer hasonló értelmiségi nő között. Talán már zajlik is változás, ami ide vezethet, de tíz-tizenöt éve még az, hogy diplomás létemre tele vagyok tetoválással, és véleményem van a politikáról miközben adott esetben állami alkalmazásban állok – ezek azért nem értek össze. Feltűnést keltettem. Abban az angolszász közegben, ami az ideálom, és amit az egyetem alatt szívtam magamba, ez az attitűd azonban teljesen normális, sőt, elvárt.”

A GYEREK NEM PROJEKT

A gyereknevelés nehéz, mert azzá tesszük… ezt üzeni az „egyszerű nevelés” elmélete. Eszerint a szülői terheket, melyek alatt görnyedünk, mi magunk vesszük a nyakunkba. Lerázni ezeket pedig úgy tudjuk, hogy visszafogjuk az elvárásainkat, egyszerűsítjük az elképzeléseinket, lenyessük a nevelési sallangokat és a minimalizmust tűzzük ki célul. Eközben pedig hagyjuk a gyereket unatkozni. Igen, unatkozni.

A KÖZÉPÚT NEVE: TOLERANCIA

Attól függően, hogy ki a szemlélő, toleranciából sosincs elég ebben a világban, vagy épp ellenkezőleg, veszélyesen túladagoljuk. Aszerint, hogy mire szocializált a környezetünk vallhatjuk az élni és élni hagyni elvét vagy tarthatjuk magunkat kicsit egyenlőbbnek az egyenlőknél. Elmélkedjünk kicsit erről az ellentmondó jelenségről!
A latin tolerare kifejezés az elvisel, eltűr igéből ered vagyis sosem jelentette egyet azzal, hogy a szóban forgó jelenséget (vallást, világnézetet, kisebbségi csoportot, személyt, életformát stb.) szeretnünk kellene, vagy kötelezően elfogadnunk. Sőt, a toleranciáról beszélni, kifejezetten a befogadó fél negatív attitűdje esetén van értelme; amikor az illetőnek nem tetszik amit lát, nem tartja szerethetőnek, mégis képes együtt élni vele. A negatív attitűdök széles skálán mozoghatnak az idegenkedéstől a nemtetszésen, helytelenítésen át az undorig, vagy akár az indulatokat keltő utálatig – de az, amit tolerálunk, semmiképp sem rokonszenves, sőt, még csak nem is közömbös számunkra.

A többit olvasd el a jubileumi Évában, keresd az újságárusoknál!