Pozitív lettem, aztán negatív, és végül megint pozitív – 100 százalék táppénz, na az nincs

koronavírus, PCR teszt Forrás: pixabay.com
Hogyan lettem pozitív, aztán negatív, aztán megint pozitív? Kacskaringós Covid-történet következik.

Napok óta furcsa volt a közérzetem. Mintha hipnózisba szédültem volna, eltávolodtak és eltompultak a dolgok, a világ meg folyton lassú táncot járt körülöttem. Normál esetben ilyenkor megállapítom, hogy beteg leszek, valószínűleg influenzás. Most rögtön a papra gondoltam, aki a lélegeztetőgép mellett majd feladja nekem az utolsó kenetet.

Vasárnapra a feszültség megszűnt, kitört rajtam a betegség. Hogy milyen, akkor még nem tudtam. Rázott a hideg, alig bírtam kimászni a paplan alól, a hőmérő 37.9-et mutatott. Vadul köhögtem, a fejem szétrobbant, a mellkasom pedig nyomott és fájt, mint a veszedelem.

Hétfőn reggel enyhe pánikban felhívtam a dokit, aki ágymeleget és vitaminokat rendelt el, és a lelkemre kötötte, hogy kétnaponta jelentkezzek. Kora délutánig lebegtem valami valószerűtlen fehérségben, aztán elaludtam, és nem tudtam magamról este nyolcig. Két órás bambaság, egy Tudhattad volna-epizód és egy újabb lázmérés (37.8) után visszaájultam, reggelig meg se moccantam. Ez az aktus kedden lépésről lépésre megismétlődött.

Szerdára picit jobb volt, 18 óra helyett már csak 12-t aludtam. Újra felhívtam az orvost, ő meg úgy döntött, jöhet a mentő. Eltelt újabb két nap: határozottan javultam, a lázam lement, a fájdalom elmúlt, csak a száraz köhögés maradt meg (jelentem, az még most sem múlt el teljesen). A mentőnek se híre, se hamva. Annyi C és D-vitamint, cinket és szelént tömtem magamba, amennyit addig egész életemben. Ez így ment egészen a következő hét keddjéig, amikor már szinte el is felejtettem, hogy beteg voltam. Délelőtt váratlanul rám csörögtek, hogy mostantól ne egyek, ne igyak, mert úton van a tesztautó.

Én úgy tudtam, legalább 3-6 óráig kell éhezni-szomjazni egy pcr előtt: ehhez képest a kocsi másfél óra alatt itt volt, bejött a Contagion legriasztóbb jeleneteit idéző fehér szkafanderes hölgy, tök cukin levette az orromból a mintát, miközben elcsevegtünk arról, hány kollégája kapta már el a koronavírust.

A következő napokban óránként nézegettem az elektronikus egészségügyi oldalt, de az eredményem csak 72 óra múlva jelent meg. Fődiagnózis: koronavírus-fertőzés – olvastam az ítéletet.

Felhívtam a szüleimet, a főnökömet, a háziorvost, boldog-boldogtalannak elcseteltem, hogy covidos vagyok, bezsebeltem a szörnyülködéseket és a gratulációkat, még jó, hogy a Facebookra nem raktam ki. Valami furcsa megérzéstől hajtva ugyanis 20 perc után visszaültem a gép mellé, és akkor vettem észre, hogy összekevertem a levél tárgyát az eredménnyel. Rákattintva a Letöltés linkre ugyanis egész más jött ki: az, hogy negatív vagyok. Hepiend. Mondjuk elég ciki volt mindenkit visszahívni, hogy bocs, vissza az egész, béna voltam.

A történet itt akár véget is érhetne. De nem így lett.

Miért?

Egy: ezek a tünetek számomra szokatlanok voltak. Ritkán betegszem meg, olyankor felszökik a lázam 39 fokra, egy napig ott marad, aztán lemegy. Nagyon gyakran fáj a torkom is. A hőemelkedés, a fejfájás, a nonstop alvás sosem volt rám jellemző. Ráadásul a száraz köhögés olyannyira makacs volt, hogy még hetek múlva sem óhajtott távozni.

Kettő: a mentő az első tünetek megjelenése után 10 nappal jött ki. Ha már a levertség kezdetétől számolom, akkor 14. Az egy kicsit sok.

Három: a teszt előtt másfél órával még boldogan toltam be egy szendvicset bőséges narancslével, és nem is álmodtam róla, hogy sci-fis tudósok hamarosan az orromban fognak turkálni.

Úgyhogy elmentem egy fizetős antitest-vizsgálatra.

A magánkórházban a szkafanderes emberek vért vettek az ujjamból, majd 20 percet szobroztam a váróban, olyan izgatottan, mintha egy vizsgaeredményre várnék. Akkor óvatosan, távolságot tartva kiadták a papírt. Kombinált pozitív voltam.

Ez azt jelentette, hogy a vírus hajszálpontosan egybeesett a betegségem idejével, sőt, még mindig lehettem fertőző. A korábbi negatív pcr jelenthette azt, hogy közben meggyógyultam, de azt is, hogy rosszul működött. Ezt nem tisztem eldönteni.

Tanár vagyok, komoly esélye van, hogy a munkahelyemen kaptam a vírust a nyakamba, akkor ugyanis még nem álltak át a gimik home schoolra. Felhívtam az iskolaigazgatót, mondtam neki, hogy én mégiscsak pozitív vagyok, bármily zavarosan is hangozzék a dolog, és hoci azt a 100 százalékos táppénzt (ami ugye akkor jár, ha az ember a munkahelyén kapta el a nyavalyát). Utánaérdeklődött a Tankerületnél, ahol azt a választ kapta, hogy nekem ezt a problémát a háziorvossal kell megtárgyalnom. Felhívtam a dokit, aki majdhogynem méregbe gurult, és váltig azt állította, hogy ilyet ő nem indíthat el, neki erre nincs jogosultsága, a munkaadó dönti el egyedül, ad-e lóvét vagy sem. Kérdeztem: azért, mert a pcr negatív lett? Az antitest nem ér annyit? Vagy csak az van, hogy lejelentett, és ezt már nem tudja – vagy nem akarja – megváltoztatni? Nem tudott válaszolni nekem.

A Tankerület visszapöckölte a labdát, ahogy illik: az orvos kezében van a döntés, ők a mágikus 7-es kód nélkül nem tehetnek semmit. (Az orvos még ezt a 7-es kóddolgot sem értette). A két szervezet szép szokást követve csak egymásra mutogatott (az ő dolga! nem, az ő dolga!) nekem meg elegem lett mind a kettőből, és hogy kiadjam a mérgemet, inkább megírtam ezt a cikket.

Remélem, volt értelme átesni a covidon, és legalább néhány hónapig immunis leszek. Áldott közhely: az egészség sokkal fontosabb, mint a pénz.

Koronás lettél? Minél gyorsan szeretnél túlesni rajta? Íme a praktikáink!