A férfiak azt mondják, hogy a fenének kell egy excel táblázat-fejű, multikultiban szocializálódott nő nekem, aki egyébként meg karrierista, a franc se fogja letenni mellette a voksát. Mit mond a nő? Hát ez nem férfi, ez nem tud füvet nyírni sem, egy villanykörtét se tud kicserélni, hát ez alkalmatlan, mondjuk az ágyban egy kicsit esetleg összeszedi magát, na de azon kívül? Na nekem egy ilyen pali nem kell, ez egyébként is reggeltől estig csak piperkőcködik, ráadásul nem is borbélyhoz jár mint elődei, hanem stylisthoz, na nekem egy ilyen pali nem kell… és ezzel elindul a nemek harca.

Napjainkban nagyon szembetűnő ez a jelenség. Ha visszamegyünk a gyerekkorba, akkor sokkal könnyebben megérthető a folyamat. Egyrészt van egy genetikai különbség a két nem között, amit nem kell ecsetelni. De azt is megfigyelhetjük, hogy a lányok például sokkal inkább a kommunikációjuk révén ismerik meg a világot. Már gyerekkorban kis csapatokba verődnek, beszélgetnek, pletykálnak, ha megfigyeljük, akkor nagy általánosságban az is kijelenthető, hogy hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk, az beszédközpontúságuk sokkal erősebb, mint a fiúknak. Órákat tudnak pletykálni, érettebb korukra is megtartva ezt a szokásukat. A fiúk sokkal inkább tapasztalással és konfrontálódással ismerik meg a világot. A kisfiú például inkább nekimegy az asztalnak, közeli barátságot köt mondjuk a padlóval vagy a társa térdével, és később a szüleivel is látványosan konfrontálódik. Tinédzser korban a lányok is megteszik ezt, de a fiúk sokkal direktebb módon. Bandákba verődnek, és ott fizikailag is ütköznek a másikkal, jobb esetben csak játékból a grundharc közben. Nem jelenthető ki, hogy az aggresszió kizárólag a fiúk sajátja, és mindenkiben ugyanolyan mértékben lappangó viselkedésforma, de csírájában azért itt már megjelenhet.

Nagyon érdekes jelenség, hogy például a szülők tökéletesen ki is bontakoztatják azokat a dolgokat a gyerekeknél, ami az életükben később komoly hátrányt, elfojtást, és akár agressziót is okozhat. Mit mondanak a fiúnak? “Kisfiam, ha elestél, ne sírjál, te férfi vagy, hát hogy lesz így belőled katona?” Ha egy lány elesik, akkor az teljesen természetes, hogy nyafog és ő nyugodtan sírhat, tehát ő lány, de a fiúnak tartania kell magát. Ha például egy fiú az iskolában verekszik, akkor általában a szülő megbünteti vagy megfenyegeti. De hogyha mondjuk megvédi magát, akkor megdicséri. A talpraesett, karakán apák azt mondják a fiúgyereknek, hogy “Büszke vagyok rád fiam, megvédted magad. Ütni nem szabad, na de visszaütni muszáj, hát meg kell védeni magadat meg egyébként a család becsületét.” Ennek ellenére tiltják az agressziótól a fiúgyereket, de itt egy nagyon fontos kontraproduktív jelenség figyelhető meg, ugyanis hogy ha a gyerek bántalmazó, akkor megbüntetik. Tehát

Egy kísérletet nagyon sok országban elvégeztek a világon: a tanulóknak szópárokat kellett megtanulni, és ebben segítséget is kapott. Egyszerre két embert vontak be, az egyiknek meg kellett tanulnia több szópárt, a másiknak pedig meg kellett tanítania ezeket a szópárokat. Aki megtanította, és kontrollálta ezt az egész tanulási folyamatot, neki azt mondták, hogy tudományos tény, hogy ha valaki nem tud valamit megtanulni, akkor azt meg kell büntetni, és így sokkal fogékonyabb lesz arra, hogy legközelebb azt jobban és hatékonyabban tanulja meg. Na most, akinek meg kellett tanulnia a szópárt, valójában az az ember volt a beépített ember, és igazából a tanító, a tréner volt az igazi kísérleti alany. Amikor a tanuló, azaz a beépített ember hibázott, akkor a másiknak, a tanítónak meg kellett nyomnia egy gombot a billentyűzeten, és ebben a pillanatban a tanulót áramütés érte (aki egyébként be volt építve). Egytől tízig volt egymás után a gombok, grádiens, azaz fokozati skálán ment fölfele a leggyengébbtől a legerősebbig, és ennek megfelelően minél nagyobb számot nyomott le, annál nagyobb áramütés érte a tanulót, akit egyébként nyilván nem ért áramütés, csak eljátszotta, hogy megcsapta az áram.

Rettentő érdekes megfigyelést tettek a szakemberek. Általában a tanító szerepben a négyes-ötös gomb lenyomásáig mentek el, és onnan nem ment tovább az alany, ugyanis elkezdte sajnálni az áldozatot. Ilyenkor, amikor megállt valahol a tanító, akkor bejött egy fehér köpenyes ember, -aki nem volt orvos, nem volt a főnöke az embernek, tehát senki olyan nem volt, aki felettese lett volna a kísérletben résztvevőnek, -és nagyon nyugodt , de határozott hangon azt mondta neki, hogy: “Ne haragudjon, Önnek nem ez a dolga, hogy megálljon, Önnek az a dolga, hogy megtanítsa ezt a szópárt a tanulónak. Emlékszik, megbeszéltük, hogy ezt úgy tudja megtanulni a tanuló, hogy büntetjük.” És miután elhangzott ez az utasítás, ezt követően az emberek 70–80 %-a (!), elment a nyolcas-kilences-tízes gombig. A másik nagyon érdekes megfigyelés az volt, hogy a legnagyobb valószínűséggel férfiak nyomtak 7-es 8-as, 9-es, 10-es gombot, és nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akik megálltak és azt mondták, hogy ne haragudjanak, én egy ilyen ostoba kísérletben nem veszek részt. Szakemberek levonták a megfelelő konzekvenciákat, (nagyon sok helyen megcsinálták ezt a kísérletet, mindenhol gyakorlatilag hasonló eredmények jöttek ki), az emberek 70–80 %-a utasításra elment majdnem a 10-es gombig, előtte meg körülbelül egy ilyen négyes-ötösig. A másik döbbenetes megfigyelés az volt, hogy a férfiak nagyobb valószínűséggel nyomták meg ezeket a nagyobb számértékű gombokat.

A kísérlet után 10–20 évvel egy amerikai szakértő nézegette ezeket a kutatásokat és ezeket az eredményeket, majd rájött a következőre: amikor férfi volt a gombnyomó, azaz ő volt az agresszor, akkor a másik oldalt az áldozati székben mindig férfi ült, és amikor nő volt az agresszor, akkor a másik székben mindig nő ült. Kitalálták, hogy megfordítják ezt, és csináltak egy olyan kísérletet, hogy amikor férfi volt a gombnyomó, azaz aki büntette a másikat, akkor a szemben levő székbe nőt ültettek. Ez esetben azt tapasztalták, hogy négyes-ötös fölé senki nem ment még az utasítás ellenére sem. Viszont amikor nő volt az agresszor, akkor ő elment 9–10-ig. A kísérlet szerint tehát úgy tűnik, hogy a férfiak, átlagban nem agresszívebbek, sokkal inkább büntethetőbbek. Látták, hogy a férfiak is nagyon kényelmesen elmentek addig, hogy a legmagasabb fokozatig büntessék a férfi társaikat. Végeredményként azt is leszűrték, hogy a nők könnyebben büntetik a férfiakat közel tízesre, de a férfiak nem feltétlenül mennek 4-es 5-ös fölé a nők esetében. Tehát nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a férfi agresszívabb, mert a férfival volt agresszívabb, a nővel nem. Inkább azt jelenthetjük ki e kísérlet tanúsága szerint, hogy ebben a helyzetben a nők agresszívebbek voltak, mert ők a nőknél is könnyebben elmentek a tízesig, és a férfiaknál is.

Hogyan kapcsolódik mindez a témánkba? Egy nő nem annyira gondolja, hogy egy férfi vissza fog ütni, bár manapság már ez kevésbé igaz, most már a férfiak is nyugodtan visszaütnek, attól függetlenül, hogy utána esetleg előállítják őket, vagy bírósági ügy lesz belőle, esetleg lecsukják őket.

A két nem tehát sok dologban elkezd közelíteni egymáshoz, miközben a nők igazi férfira, a férfiak meg igazi nőre vágynak. József Attila egyik versében írja, hogy „de mi férfiak maradjunk és nők a nők, szabadok, kedvesek. - s mind emberek, mert az egyre kevesebb…”, de valahogy mégis azt érzékeljük, hogy ezeket az nemi identitásokat kezdik elveszíteni az emberek. Sőt, az agresszivitási szint mind a nőknél, mind a férfiaknál egyre emelkedőbb skálán fölfelé kúszik.

De változik az is, hogy régen egészen más mind a nő-, mind a férfiideál is. Régi korok nőideáljait ma simán ledagadtoznák, annak ellenére, hogy jó néhány évtizeddel ezelőtt istenítették volna. Ezt elkerülendő, a nők, hogy megfeleljenek a férfiaknak, elkezdtek fogyókúrázni. És akkor itt egy izgalmas összefüggést érthetünk meg, méghozzá azt, hogy felbukkan az anorexia, mint betegség. Ez azon a ponton következik be, mikor már nem a másiknak akar tetszeni a nő, hanem a viselkedésminta öncélú, majd kényszeres lesz. Felmérés szerint tíz férfiből kilenc azt mondja, hogy neki egy anorexiás nő inkább taszító, mint vonzó. És mégis előfordul, hogy egy nő eljut odáig, hogy anorexiás lesz. Férfiaknál is megfigyelhetjük egy mechanizmusában hasonló folyamatot: amikor valaki már annyit foglalkozik magával, hogy elveszíti a férfiasságát, akkor egy nőnek ez már nem tetszik és hogyha megállítunk tíz nőt az utcán és arról kérdezzük őket, hogy milyen az igazi férfi, akkor nem ezekkel az attitűdökkel, nem ezekkel a jellemvonásokkal fogja leírni a férfit, de a férfi mégis egyre jobban ezt erőlteti. Az ilyen elnőiesedett férfiakra a nők már azt mondják, hogy nem is igazi férfiak. Tehát megfigyelhető egyfajta önmagába fordulás itt is, és a dolog öncélúvá válik, mert már itt sem arról szól a történet, hogy tetsszünk a másik nemnek.

Az élővilágban alapvetően minden a túlélésre törekszik. Mintha minden élőlénybe egy olyan határozottan kiadott parancs lenne beleégetve, hogy túlélni! Persze ez nem vegetálást jelent, hanem egy lehetőség szerinti minőségű túlélést, ráadásul minél hosszabb távon. Az ember is így van ezzel, akár férfi, akár nő az illető, ő is túl akar élni. Ezt azonban csak akkor tudja megtenni generációkon keresztül, felismerve a fizikai lét korlátozottságát, ha utódokat nemzve élteti túl az egész emberi fajt. Ehhez pedig az szükséges, hogy megtalálja a számára ideális paraméterekkel rendelkező, ellenkező nemű párját. Szóval

A nő keresi a jó spermát, a jó donort, keresi az igazi férfit, akiben láthatja megtestesülni az utódot vagy utódokat is. Egy ilyen férfi oldalán szeretne élni, hiszen itt érzi a legbiztonságosabbnak a saját túlélését, a család túlélését és majd az utódok túlélését. Keresi azt a férfit, aki megértő. Keresi azt a férfit, aki képes az együttműködésre, aki erős, aki hatalmat tud gyakorolni de ezt igazságosan és kulturált módon teszi. Akinek jó esetben van pénze, hiszen az nagyobb százalékban tud túlélni, mint akinek nincs. A férfi is hasonlókat keres a nők között. Keresi a jó anyát, a megértő társat, a gondoskodó partnert, aki megteremti az otthon melegét, aki az ágyban is kielégíti, és boldoggá tudja tenni őt.

Ha jól szemügyre vesszük, akkor tisztán kirajzolódik, hogy a férfiak, és a nők között is létezik egy teljesen természetes belső harc a dobogóért, mert ugye mindig a dobogó legfelső fokán állót fogják választani. A történelemben visszalépve a második világháború utáni szakaszra azonban bonyolódni látszik az egész evolúciós fejlődés, méghozzá az önálló nő megjelenésével. Megszületik egy új fogalom: a szingli nő. Az önálló nő, aki önfenntartó, aki képes gyereket szülni és még arra is képes, hogy akár egyedül felnevelje őket.

Az újonnan kialakult és egyben szokatlan felállás a nem megfelelően felkészült, és ingatag lelkiállapotban lévő férfiaknál hozott is egy kisebbségi érzést, ami több mint furcsán csapódott le a férfitársadalomban. Elkezdtek a férfiak bizonyos feminin jegyeket magukra ölteni, talán, hogy nagyobb eséllyel tudjanak versenyben maradni, és többek között nekiálltak a testük formálásának. Ha megnézünk egy “békebeli” cowboyfilmet, ott ez még nem volt divat, abban az időben még nem voltak kigyúrt macsók, talán nem is volt szükség rá. A schwarzeneggeri kortól kezdődően azonban erősen divatba jött ez az irányzat, miszerint egy férfinak látványosan izmosnak kell lennie.

Mint ahogy magával a sporttal semmi gond nincs, inkább a hanyagolásával, de ezen az úton van egy veszélyes pont, amin túllépve a másik nemnek való tetszés átmegy egyfajta bizarr öncélúságba. Míg az egyik oldalon megjelentek a szingli nők, a másik oldalon, az egyre több nőies vonást magukra öltő férfiak körében is megszületett egy új fogalom, a metroszexuális férfi. A metroszexuális férfi alapvetően egy heteró ember, akinek gyerekei vannak, aki nőcsábász jellegeket mutat, aki alapvetően a nagyvárosokban él, és van pénze arra, hogy megvegye a legjobb ruhákat, és elmenjen stylisthoz, és reggel az ágyból kikelve is tökéletesen álljon a haja, és borotválja a testét, és reggeltől estig gyúrjon, és jó illata legyen, és csajozós autóval járjon. Tehát annak ellenére, hogy a nőkhöz vonzódik, mégiscsak ki kell hogy mondjuk, elkezd homoszexuális jegyeket magára ölteni. És hogyha ezt a kettőt így összevetjük, akkor igazolódik az állítás: a nők elkezdenek elférfiasodni, néha a vezető pozícióban lévő nők például szinte már úgy öltözködnek mint egy férfi, a stressztűrő képességük is az idővel a tapasztalatok és a felmérések alapján nőttön-nő, a férfiak pedig elkezdenek a másik oldalról közelíteni, és elkezdenek metroszexuálissá válni.

Az evolúciós pszichológia, vizsgálva a fejlődés lélektanát, a férfiak útkeresését azzal magyarázza, hogy ők bizonytalanabb helyzetben vannak. Bizonytalanabb helyzetben pedig azért, merthogy a nő szül, ami egy biológiai alapon leosztott, és nem kiválasztott szerep. A férfiak pedig, minthogy ők is szeretnének maguknak valamit találni, amiben nélkülözhetetlenek, de ugye ez már nem választható opció, mert ezt a nőkre osztotta a Jóisten. Na most, mit tud választani a férfi? Az ő választása az lehet, hogy talál magának olyan szerepkört, amiben ő tud egyeduralkodó lenni. Példának okáért óv, biztonságot ad. Ezeket a tényeket egymás mellé sorakoztatva, kitisztul a kép, és minden nehézség nélül megérthető, hogy a rivalizálás nemcsak az azonos neműek táborára korlátozódik, hanem a helyzetet bonyolítva elindult a férfi és a nő között is.

Minden, minden, minden szempontból elkezd uniformizálódni a két nem, miközben a férfiak az igazi nőket keresik, a nők meg az igazi férfiakat keresik, Így viszont egyre kevesebbet találnak belőlük.

Pilát Gábor írásait, gondolatait mostantól minden csütörtökön olvashatod
itt, az ÉvaMagazin.hu-n!

Ezenkívül itt találkozhatsz még vele:

www.pilatgabor.hu
www.facebook.com/tabuk.nelkul.a.parkapcsolatrol
www.instagram.com/pilatgabor