Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Miből lesz a cserebogár?

Mi a dolgom? Hogy megtaláljam a tehetségeket a több száz gyerekből, akiket úszni látok az egyesületben?
Jön is az első: alacsony, tömzsi kislány, akinek még ilyenkor is csillog a szeme és olyan tettvágy van benne, ami bennem egyetlen edzésen sem volt a pályafutásom során. Megtörhetetlen a lelkesedése, nem tudok olyan feladatot a táblára írni, hogy ne kirobbanó energiával vesse bele magát.
Aztán jön a következő: nyurga srác, hosszú végtagokkal, szép áramvonalas testtel, de méla undorral az arcán. Ő nem magától jött, a szülei hozták, és ez a vízben is látszik. Lehet, hogy egyszer valaki mondta neki, hogy jó úszóalkat – így kötött ki itt. Minden feladat előtt fintorog, mindegyik után panaszkodik egyet.
A harmadiknak egyszer megmutatok egy mozdulatsort és máris tökéletesen utánozza, de a mellette lévőnek hetekig tart leképezni a helyes technikát, viszont gond nélkül úszik fél órát megállás nélkül, mert remek a monotonitástűrő képessége. A 4-es pályán úszik a srác, aki brillíroz edzésen, de utál versenyezni. Nem érzi jól magát téthelyzetben és teljesen blokkolja a gálák hangulata. A legjobb barátja lusta, lecsalja a hosszok végét, ha viszont az egyesületet kell képviselni egy eseményen, akkor olyat hoz ki magából, amiről maga sem gondolta volna, hogy benne rejlik. Simán maga mögé utasítja a haverját, aki edzésen kétszer annyit teljesít, mint ő.
Vajon melyikre ragasszam rá a tehetséges bélyeget és mikor? Mit ad nekik ez a jelző? Motivációt, erőt, a különlegesség érzését vagy ennek terhét? Vajon melyiknek olyan teljesítménykényszeres a szülői háttere, hogy egy ilyen kijelentésem miatt azonnal megfosztják őt a gyerekkorától? És melyiknek van olyan családja, ahonnan megfelelő, biztonságos és szerető támogatást kap ahhoz, hogy rendszeresen, örömmel tudja űzni a sportot? Vajon mit ígérek azzal, hogy tehetségesnek nevezek valakit? Kevesebb küzdelmet, könnyebb eredményt, rövidebb utat a sikerhez?
Egyiket sem, ez igazából nem kérdés. A tehetség kiindulási alap, amelyhez még számtalan összetevő kell, hogy aztán siker kövesse. Szerencsés környezet, amely időben felismeri az átlagon felüli képességet valakiben, és azt úgy tudja fejleszteni, hogy ne legyen teher a tehetséges ember számára. Hány olyan szülővel találkoztam, aki saját be nem teljesített vágyát kivetítve jelenti ki a gyerekéről, hogy tehetséges, majd ellentmondást nem tűrően tereli egyetlen irányba, amely rendkívül korai kiégést vagy az adott terület elhagyását jelenti, amint beköszönt a kamaszkor!
És hány olyan szülővel volt már dolgom, aki meghallja ezt a szót egy szakember szájából, és azonnal üti be a Google-ba, hogy miként lehet a leghatékonyabban olimpiai bajnokot nevelni... Írja, csak írja otthon a gyerek edzésterveit, elemzi, kritizálja, űzi-hajtja, csak épp a valós feladatáról feledkezik el: szülőnek lenni, aki meghallgatja, öleli, szereti és együttérez vele, amikor fáradt vagy elkeseredett.

Az embert nézni, nem csak a tehetséget

Abban sem vagyok biztos, hogy a tehetséget minden esetben ki kell aknázni, ez ugyanis azt jelentené, hogy a siker a boldogság egyetlen mértékegysége. Nézzünk csak körül az igazán sikeres emberek között! Mindegyikük boldog, kiegyensúlyozott, harmóniában van önmagával és a környezetével? Egyáltalán nem törvényszerű. Ha a tehetség egy veleszületett adottságban nyilvánul meg, de ehhez az adottsághoz nem társul érdeklődés vagy nyitottság azon terület iránt, amelyben kamatoztatni lehetne, akkor a gyereknek egész életében ezzel kell birkóznia? Vagy el lehet engedni ezt a terhet?
Vannak versenyzők, akik imádják az úszást, átlagon felülien edzenek, mert a testük biokémiai folyamatai olyan kedvezők, hogy később fáradnak el az izmaik, később kezd el termelődni a tejsav, és hajlékonyabbak vagy ritkábban sérülnek le, mint társaik. Emiatt az eredmények is szépen jönnek, az ezzel járó népszerűség, reflektorfény, elvárás viszont olyan frusztrálttá és feszültté teszi őket, hogy ez az egész sportággal kapcsolatos élményükre rányomja a bélyegét. Márpedig Magyarországon, ha valakiben meglátják a tehetséget egy sportágban, akkor ott elég kevés esély van arra, hogy megússza az élsportot. Nagyon erős, stabil családi háttérnek kell lennie ahhoz, hogy ebből a rendszerszintű elvárásból ki tudja rántani a gyereket.
Az biztos, hogy a szakember feladata felismerni a tehetséget, a szülő feladata pedig az, hogy el tudja ezt helyezni a saját gyereke bonyolult személyiségtérképén, amit ő ismer a legjobban a világon. Ez a két állítás feltételezi, hogy mindenki jó a munkájában. A szakember is, aki felismeri az átlagon felüli képességet, és a szülő is, akinek olyan mély, bensőséges viszonya van a gyerekével, hogy tudja, mivel használ és mivel árt neki. Ha ebből a triumvirátusból jól működő csapatmunka kerekedik ki, akkor tudunk tehetséggondozásról beszélni. Mert ebben a kifejezésben a tehetséges embert is figyelembe kell venni és magát a képességet is, amiben kiemelkedik. Ha csak utóbbival foglalkozunk, akkor pont a lényeg vész el.

Ilyen leterheltség és elvárások mellett teljesen kiég a tehetség, hiszen hiába a kiemelkedő adottság, ha nincs idő beletenni a munkát. Ezekkel a gyerekekkel nekem főleg az a dolgom, hogy megszerettessem velük a sportágat, és olyan technikai alapot adjak nekik, amivel egész életükben sikerélményt jelent lemenni az uszodába, és 20–30 év múlva szabadidős tevékenységként is szívesen űzik majd ezt a sportot. Talán néhányuknak előnyt jelent majd a felvételinél, az egyetemi évek alatt.
Azt hiszem, én semmiben nem vagyok kiemelkedően tehetséges, talán csak a boldogságmegélési képességemben. Vannak jó tulajdonságaim, amelyek bizonyos kontextusban nagyobb hangsúlyt kapnak és előnyömmé válnak, de ugyanezen tulajdonságok máskor inkább hátrányt jelentenek. Az úszásban kiemelkedőt értem el, pedig egyáltalán nincs úszó testalkatom és szorgalmas sem vagyok, ráadásul a monotonitástűrő képességem sem túl jó. Versenyezni viszont szeretek és jól is teljesítek téthelyzetben. Ennyi elég lenne? Nem hiszem, mert akkor sokkal több olimpiai bajnok lenne a világon, mint amennyi van. Nekem viszont szerencsém volt, mert olyan embereket sodort körém az élet, akik jókor jól tudtak hatni rám és az egész folyamatot tekintve nagyon sokat tettek hozzá a fejlődésemhez. Ehhez nem tehetség kellett, inkább figyelem, megértés, megismerés és pozitív együttállások. Sokkal jobban megéri egy komplex személyiséget kibontakoztatni, mint annak csak egyetlen szeletére, a tehetségre fókuszálni.

Akár tehetséges a csemeténk, akár nem, a gyereknevelés mindenképpen extrém sport. Érdemes meghallgatni, mit mond róla Julia Roberts: