Ez a cikk az Éva magazin egyik korábbi lapszámában jelent meg először.

Barnabás ugyanis már a 12 fogásos menü végigevése alkalmával jelezte, mi az, amiből ő egyáltalán nem kér. Utólag felidézve ez egy vicces történet, ám ott, amikor majdnem kidobtam a taccsot a szépen megkomponált tányérra, azért nem épp a mosoly ült ki az arcomra.
Nem voltam az a nagyon szigorú, konzervatív kismama, aki mindent előírás szerint betartott volna, így bizony az óceánparton (van előnye, ha az ember állapotos a nászútján) megengedtem magamnak néhány szusit, ami az egyik kedvencem (és most már tudom, hogy Barnabásé is) és néhanapján pár korty bor is lecsúszott a torkomon, főleg vörös, hogy legalább a vashiányomat kompenzáljam a kihágással (szerintem ezt is inná, ha hagynánk). Nem tudom, hogy a testembe táplált ízkavalkádnak vagy pusztán a szerencsének köszönhető, de a gyerekem igazi haspók lett, aki a dackorszakra jellemző zsigeri ellentmondásokat leszámítva a mai napig teljes nyitottsággal fordul az ételek felé. Már akkor sejtettem, hogy nem lesznek táplálkozási zavarai, amikor úgy szívta ki belőlem az anyatejet naponta 10–15 alkalommal, mint akit állandóan éheztetünk, majd 6 hónaposan csillogó szemekkel kapott a felé irányuló kanál után. Nagyon vártam a hozzátáplálás időszakát. Nem azért, hogy enyhítsem (mázsás) melleim terhét, hanem hogy a világ egy újabb, csodás szegletébe vezethessem be a gyerekemet: az ízekébe.

Ízek és illatok

Ennek egyik nagyon fontos állomása volt, hogy néhány hónapos korától kezdve szinte minden héten együtt mentünk a piacra.

Mindent a kezébe adtam és mindent együtt szagolgattunk, amíg el nem nyomta az álom, ami törvényszerű volt a hátamon zötykölődve. Az ételek tapintása, illata ugyanúgy a megismerés fontos része volt, mint az ízlelés. Persze amikor már eljutottunk a kanalazás fázisába, volt, amit elutasított, volt, amit kiköpött. Ezeket a jeleneteket igyekeztem emelt fővel viselni, még akkor is, ha előtte órákat szöszmötöltem a főzéssel a konyhában. Na jó, ez persze költői túlzás volt, mert köztudott, hogy féléves gyerek mellett az égvilágon semmivel nem lehet órákat szöszmötölni. Abban az időben amúgy is abban merült ki a főzési tudományom, hogy a piacon megvásárolt zöldségeket alufóliába bugyoláltam, sütőben megpároltam, majd jégkockatartóba adagolva lefagyasztottam, így hét közben csak azt kellett eldöntenem, milyen ízeket párosítok és aszerint pattintottam ki a kis kockákat.
Pont akkor költöztünk ki Londonba, amikor már sem mennyiségre, sem változatosságra nem volt már kielégítő a fagyasztó tartalma. Barnabás elmúlt egyéves, így szinte ugyanazokat az ételeket kezdte enni, amiket mi.

Minden szempontból tudatosan

A piac itt is a hétvége fix programja lett, bár egészen más kaliberű, mint
a Lehel, ahova otthon jártunk. Itt hetente egyszer vannak termelői kipakolások minden kerületben, 4-5 órán át vannak kint a helyi árusok. Vannak persze népszerű, turistalátványosságként is számon tartott, nagy vásárcsarnokok Londonban is, de rájöttünk, hogy ezek a 15–20 standot számláló kis vásárok teljesen kielégítik az igényeinket. Az igényeinket, amelyek szintén nagyon sokat formálódtak az elmúlt két évben. Egyrészt szerettünk volna egy olyan táplálkozási kultúrát kialakítani, amely a gyerekünk számára is követendő példa lehet, másrészt az angol nyelvtudásunk (na jó, főleg az enyém) fejlődése lehetővé tette, hogy olyan dokumentumfilmek is elérhetővé váljanak számunkra, amelyekkel korábban nem találkoztunk. Az egészség mellett a fenntarthatóság is szempont lett a vásárlásaink során. Rémisztő volt ugyanis szembenézni e filmekben azzal, hogy milyen környezeti károkat okoz az élelmiszeripar, hogy milyen felelőtlenül vásárolunk ételeket, nemcsak egészségügyi, de környezetvédelmi szempontból is. Szerencsére egyre többeket foglalkoztat ez a téma, így minőségi, tudományos kutatásokra, bizonyítékokra alapuló cikkek, filmek születnek a témában, amelyek – ha nem változtatják is meg egyik napról a másikra az étkezési szokásokat – mindenképpen befészkelik magukat az ember gondolatai közé. A londoni élet kulturális hatásának leglátványosabb terepe a konyha lett. Állítólag két típusú ember van: az egyik azért eszik, hogy éljen, a másik azért él, hogy ehessen. Mi egyértelműen az utóbbiba tartozunk, így úgy éreztük, hogy a földi paradicsomba érkeztünk, amikor először indultunk itt nagybevásárlásra. És persze az is óriási motivációt tud adni az ételek elkészítésekor, ha az ember nemcsak a saját testéért és egészségéért felelős, hanem a gyereke fejlődéséért is. Már otthon is igyekeztünk kitörni a tradicionális (túl sós, túl édes, túl zsíros, túl húsos) ételek fogságából, nyitottunk új alapanyagokra, eljárásokra, ízvilágokra, de itt azért teljesen új dimenzió nyílt meg előttünk. Hirtelen naponta juthattunk hozzá olyan alapanyagokhoz, amelyeket Budapesten csak különleges ügynökök és pult alatti seftelések útján érhettünk el. A széles választék nagyban megkönnyítette a dolgunkat abban is, hogy Barnabást egészségtudatosságra neveljük. Nyilván sokkal egyszerűbb úgy zöldséget és gyümölcsöt etetni a gyerekkel, hogy nagyobb felhozatalból választhatja ki
a kedvenceit. Ráadásul a fűszerezéssel, feldolgozással és elkészítési módokkal nagyon sokat tudunk variálni egy-egy zöldségen, gyümölcsön vagy húson.

Olyan, de olyan sokat foglalkozunk a gyerekeink lelkével, óvjuk-védjük őket minden traumától, miközben a testük védelme sokszor annyiban merül ki, hogy lekapjuk őket a mászókáról és teletesszük a lakást él- és konnektorvédőkkel. Miközben szervezetük működésének, egészségügyi állapotuk hosszú távú kilátásainak egyik alapja, hogy milyen minőségű ételeket adunk a szájukba. Tudom, hogy nem könnyű feladat ez, időt, energiát, odafigyelést és sokszor komoly utánajárást igényel a változatos táplálkozás kialakítása. De azt hiszem, ez az egyik legjobb befektetés. Mert nemcsak mi vagyunk azok, amit megeszünk, hanem a gyerekeink is.

Pásztory Dóra / Az ELTE-n tanult újságírást, majd az Eurosportnál kezdett dolgozni. Évekig segítette a Gondolkodj Egészségesen! óvodai program munkáját, önkénteskedett a SUHANJ! Alapítványnál. Kétszeres paralimpiai bajnokként küzd az esélyegyenlőségért.