Meg lehet egyáltalán tanítani a gyereket, hogyan védje meg magát?

Borítókép: Meg lehet egyáltalán tanítani a gyereket, hogyan védje meg magát?
Van, akiben születésétől kezdve erősebb az önérvényesítő mechanizmus, ösztönösen védi meg magát, a tulajdonát, az akaratát, és van, akiből teljesen hiányzik, és valahogy el kell sajátítania ezt a tudást. A „hogyan?” persze nagy kérdés, de most már sokkal több ismeret és eszköz áll rendelkezésünkre, mint az én gyerekkoromban.

Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi lapszámában jelent meg.

Az óvoda udvara előtt van egy lekerített műfüves rész, ahol az intézmény legnagyobb rajongói még leróhatják tiszteletköreiket a napi foglalkozások után. Mivel Barni imád odajárni, de csak napi 3 órát mehet az angol oktatási rendszer sajátosságai miatt, nagyon jól jön még az az extra félóra, amit a kis barátaival futkoshat, immáron a szülők vigyázó szemei előtt, nem pedig az óvó nénik felügyelete alatt. Nekünk, felnőtteknek ez jó alkalom, hogy kicsit csacsogjunk, jobban megismerjük egymást, míg a kölykök levezetik a bennük ragadt energiákat. Egyik nap épp a közelgő szünetről tárgyaltunk elmélyülten a ráérősebb anyuka társakkal, amikor a szemem sarkából arra lettem fgyelmes, hogy a fiam fekszik a földön, a haverjai pedig olyan játékot találtak ki, hogy nem engedik őt felállni. Nem bántották, nem ütötték meg, talán hozzá sem értek, de ott álltak felette és a testbeszédükkel és néhány szóval egyértelműen jelezték, hogy Barninak a földön kell maradnia, akár tetszik, akár nem. A gyerekem pedig kicsit zavartan, de alapvetően beletörődve a helyzetébe próbálta értelmezni a vele történteket. Látszott rajta, hogy feszült, kellemetlenül érzi magát, de eszébe sem jut, hogy ellenkezzen. A másik két anyuka semmit sem érzékelt ebből a jelenetből, mert nem volt hangos szó, segélykérés, testi kontaktus, egyszerűen csak játszottak a gyerekek. Talán nekem sem tűnt volna fel, ha nem lennék hiperérzékeny az ilyen jelenetekre, különösen, ha az én gyerekemre osztják az „áldozat” szerepét. Háborgott a lelkem, s főleg az aggodalom hullámai csaptak magasra. Nem magától ettől a hétköznapi játéktól, hanem attól, hogy mekkora feladat és felelősség az én galamblelkű csemetémet megerősíteni erre a nem túl békés világra. Rettenetes volt megélni, hogy ő teljesen lefagy egy ilyen szituációban, és tehetetlenül követi, ami épp történik vele, közben viszont örültem, mert ezt egy ilyen ártatlanabb jelenet kapcsán vettem észre és nem egy súlyosabb trauma után kellett szembesülnünk azzal, hogy az ő személyisége így reagál a stresszhelyzetre. Természetesen eljött az a pont, amikor közbeavatkoztam, egyszerűen odaléptem, odanyújtottam neki a kezem, hogy most már itt az ideje felállni, nem túl meleg ez a műfű. Nem akartam túldramatizálni a helyzetet, mert tényleg semmi durvaság nem történt, mégis felnyitotta a szemem, hogy mennyire fontos megerősítenem a gyerekemben az önérvényesítő, önvédő mechanizmust. Mert azért később kiderült, hogy ez az eset az ő lelkében sem maradt észrevétlen, időben és térben teljesen más környezetben tört ki belőle ez a stressz. Ez ugyanis személyiségenként változik.

Látszott rajta, hogy feszült, kellemetlenül érzi magát, de eszébe sem jut, hogy ellenkezzen.

A szülői létem egyik legnagyobb kihívása az állandó balanszírozás aközött, hogy a 4 éve a szárnyaim alatt bontakozó személyiség fgyelmét ráirányítsam a minket körülvevő világ csodáira, hogy úgy tárjam ki számára az érdeklődés kapuját, hogy azon kíváncsian és ne szorongva lépjen be, de közben ne hallgassam el a veszélyeket sem: az emberi természet árnyoldalait, a gonoszságot, a rosszindulatot, az önzésből és felsőbbrendűségbe csomagolt kisebbségi komplexusból elkövetett testi és lelki atrocitásokat. Hogyan tudnám elmondani mindazt a jót és mindazt a rosszat, ami körülvesz minket? A bátorságot és a gyarlóságot, a szeretetet és a gyűlöletet, az önzetlenséget és a jóindulattal való visszaélést? Mi a dolgom és a feladatom: hogy biztos védőburok legyek számára, ahova mindig visszatérhet, ahol begyógyulnak a mások által okozott sebek, vagy pajzs legyek, aki megvédi, és én testesítsem meg a belőle hiányzó oroszlánt?
Még keresem ezeket a válaszokat, de egyértelmű igazságot sosem fogok találni. Az elénk kerülő újabb és újabb élethelyzetek csak még jobban bővítik a kérdő mondatokat, de talán ezek jelenthetnek fejlődést és előrelépést neki is és nekünk is. Nekem már 3-4 éves korában nagyon fontos, hogy beszéljek a testhatárairól, az intim szférájáról, ahova senki nem léphet be engedély nélkül, ahogy ő sem teheti ezt meg mások intim szférájával. Fontos, hogy tudja, joga van nemet mondani bármilyen helyzetre. Joga van nemet mondani a szüleinek, a szeretteinek, a rokonainak, a tanárainak, a barátainak, de el kell fogadnia, ha neki mondanak nemet. Tudnia kell, hogy a döntéseinek következményei vannak, amelyek talán azonnal nem érzékelhetőek, nem láthatóak, de később hatással lehetnek az életére. Joga van hibázni, és ha hibázik, akkor meg kell tanulnia bocsánatot kérni. Tisztelnie kell a másik embert nemtől és mindenféle hovatartozástól függetlenül. Ezeket a témákat most még mesékkel, kártyákkal, szerepjátékokkal dolgozzuk fel, amelyek később – reményeim szerint – mély, elemző beszélgetésekbe csapnak át. Nemcsak a vele történtekről, hanem a világ eseményeiről is. Szeretném, ha ki tudna állni saját magáért, ha olyan önbizalommal és önbecsüléssel tudnám felvértezni, amely megvédheti a kiszolgáltatott helyzetektől, és ha legközelebb azt mondják neki, hogy valamit nem tehet meg, miközben neki a helyzet kényelmetlen vagy kellemetlen, akkor azt tudja mondani, hogy elég!
Még csak 4 éves, az emberi lét minden ártatlansága benne van, ahogy az őt körülölelő világ is szinte makulátlan számára. Az ilyen fnom, apró kis rezdülések jelzik, nagyon sok helyzetre kell még felkészülnie és kell még felkészítenünk. Talán nekünk már több eszköz áll a rendelkezésünkre, hogy a mi faink és lányaink már ne legyenek a #metoo áldozatai, hogy ne kelljen szinte minden egyes nőnek szexuális zaklatást átélnie élete során, és minden egyes fúnak ilyen-olyan megaláztatást és a fúk között máig teljesen elfogadott egymás közti bántalmazást. Én szülőként minden eszközzel azon leszek, hogy a gyerekem tudja: a másik ember bántalmazása semmilyen kontextusban, semmilyen nemi leosztásban, semmilyen helyzetben nem elfogadott, és neki sem kell semmilyen bántalmazást elviselnie.

Forrás: Családi archívum

Pásztory Dóra az ELTE-n tanult újságírást, majd az Eurosportnál kezdett dolgozni. Évekig segítette a Gondolkodj Egészségesen! óvodai program munkáját, önkénteskedett a SUHANJ! Alapítványnál. Kétszeres paralimpiai bajnokként küzd az esélyegyenlőségért. Instagram: @pasztory.dori