Ha megpróbáljuk teljesen lecsupaszítani ennek a szónak a jelentését, vagyis arra gondolunk, hogy egyszerűen csak eljutunk A pontból B pontba, akkor kezdenek el igazán összetetté válni az értelmezési körök. Lássuk csak az én rétegeimet.

Életemben először az életben maradásért utaztam, amikor 1984.04.05-én átszállítottak a nagyatádi kórházból a Pécsibe, mert egy naposan félrenyeltem és az egyik tüdőm megtelt folyadékkal, amit a Somogy megyei kis település gyerekosztályán nem tudtak megfelelően kezelni. Erről nem sok mindenre emlékszem, de a családomnak az egyik legsokkolóbb élmény volt az a néhány óra, amit a mentőautóban töltöttem, nekik pedig fogalmuk sem volt, hogy túlélem-e két település közti utat.

Túléltem, majd egy Mohács melletti kis faluban töltöttem a gyerekkoromat, távol a nagyszülőktől. Így ha bepattantunk a csodálatos bugyi kék Trabatunkba, akkor az biztosan valami jót jelentett, mert vagy Marcaliba vagy Pécsre vezetett az utunk. Nyáron pedig hova máshova, mint a Balatonra. Emlékszem, ahogy a műbőr üléshez ragadt az izzadt testem és patakokban folyt rólam a víz, mégis irtó boldog voltam, mert tudtam, remek hetek elé nézek. Ez volt az önfeledten boldog utazások időszaka.

Amikor Pécsre költöztünk már nem jártam annyit a Balatonra, viszont elkezdtem tömegközlekedni. Tizenkét évesen álltam az lakásunk melletti buszmegállóban egyedül, vártam az M55-öst és éreztem ahogy egyre nő a gombóc a gyomromban. Izgatott voltam és vonzott az önállóság, közben volt bennem félsz, hisz a falusi burokból a nagyvárosi forgatagba kerültem. Új lakás, új iskola, új közösség és új közlekedési eszköz. Tömegközlekedés. Úgy tanítottak mindig a sofőr mellett álljak, de én ezt lecke nélkül is tudtam. Annyira elvarázsoltak az ajtónyitó felvillanó gombjai, hogy egy darabig buszsofőr akartam lenni. Nekem maga volt a varázslat az az ősrégi ikarusz, amivel nap, mint nap eljutottam az iskolába. A tömegközlekedés élmény volt, nem pedig szükséges rossz.

Ekkor kezdtem el úszni, amivel szépen lassan sűrűsödtek a versenyre utazások alkalmai is, ami eleinte várakozással teli volt, egy idő után viszont fárasztó tortúra. Mivel csak Budapesten volt akadálymentes uszoda akkoriban, így az volt az egyetlen helyszín, ahol para versenyt tudtak rendezni. Így volt, hogy a hajnali IC-vel mentünk és az esti utolsóval tértünk vissza Pécsre, amin rendszerint elaludtam, még akkor is, ha a jegykiadónak nem sikerült anyukám mellé kiadni a pótjegyet. A 3 órás út fénypontja az volt, amikor megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy a büfé kocsiban vacsorázzunk, ahol a mirelit Cordon Blue számomra Michelin csillagos fogást jelentett. A síneken vezetett az út a sikerekhez.

A jogsi megszerzése egészen új perspektívákat nyitott meg előttem, nem csak az utakon, de a felnőtté és ezáltal a felelősség vállalás terén is. Autót vezetni azt jelenti, hogy nem csak a saját testi épségünket kockáztatjuk, de másokét is. Minden rossz döntésnek, figyelmetlenségnek, kapkodásnak vagy rutintalanságnak súlyos következménye lehet. Ha erre gondolok, rögtön elképzelem azt az utat, amit majd a kisfiammal fogok bejárni, hogy ezt megértessem vele. Hogy felfogja, mekkora kockázat ittasan volán mögé ülni, veszélyesen gyorsan hajtani vagy épp egy részeg sofőr mellé utasként beszállni. Én alapvetően egy lázadástól mentes, nyugodt tinédzserkort éltem át, mégsem tudom kijelenteni, hogy sosem hoztam felelőtlen döntést vezetés közben. Sokat vezettem, főleg éjjel, amikor az üres úton néha bizony erősebben nyomta a lábam a gázpedált, mint ahogy lehetett volna. Hosszú út volt, nem csak Pécs Budapest távolságot tekintve, de a felelősségtudat fejlődésében is. Volt azoknak az utaknak valami bájos magánya, ahogy hajtottam Budapest felé a régi 6-oson, bömbölt a zene, körülvett a sötétség én meg irányítottam az alattam futó járgányt. Akkor azt hittem uralom, kontrollálom, biztonságban vagyok. Volt, hogy az athéni paralimpia utáni felhajtásban egy héten többször is bejártam ezt az útvonalat oda-vissza. A szabadság évei voltak ezek, amit a saját autó általi mobilitás jelentett.

Ma már egy évben kétszer-háromszor vezetek, csak ha Magyarországon vegyünk, de már akkor sem szívesen. Nem vagyok már olyan magabiztos, mint 15 éve és sokkal jobban megérzem az utakon kicsatornázott frusztrációt. Ami a természetesen közlekedési eszköz volt, az ma már kuriózumnak számít. Ma már biciklivel, londoni metróval és emeletes busszal jutunk el egyik helyről a másikra. Vagy épp a reptérre, hogy itthonról otthonra utazzunk. A hazám rendszeres úti célom lett, a lakhelyem pedig egy ismerős név mögött rejlő ismeretlen város. A magyarországi utak a családot, a nosztalgiát, a barátokat, emellett pedig precíz logisztikát, alapos szervezést, rohanást és az autózásból fakadó stresszt jelentik, ahonnan általában úgy térünk vissza a nyugodt hétköznapokba, hogy hetekig regenerálódik.

Magyarországon belül Pécs számomra az a hely, ami életem talán egyik legfontosabb időszakában volt az otthonom, most pedig AiRBNB lakást kell bérelnem, ha odautazom. Furcsa érzés, amikor egyszer csak az A pontból lesz a B pont.

Vannak azok az utazások, amelyek során egy addig ismeretlen helyet fedezünk fel. Régen a külföldi utak számomra annyit jelentettek, hogy látok egy repteret, egy hotelt és egy uszodát. A repülőút akkor egy feloldhatatlan stressz forrás volt, amit csak túl akartam élni valahogy, a városnevekhez pedig csak annyit tudtam kötni, hogy melyik számban milyen színű medált nyertem. Ma viszont már annyira a rutin része légiközlekedés, hogy ha egyedül repülök, akkor már kikapcsolódásként is tudok rá tekinteni, ahol végre végig nézhetek egy „ZS” kategóriás romkomot vagy ledarálhatok pár részt a kedvenc sorozatomból.

Ma Magyarországra járok átutazóban és külföldön van időm és lehetőségem felfedezni a városokat, kultúrákat, embereket. Ráadásul van valami varázslatos abban, ahogy bevezetjük és természetessé tesszük ezt Barni számára is. Hogy a világ izgalmas, csodás, felfedezésre vár. Utazni jó!

De talán a végére hagytam a legfontosabbat, amikor a saját lelkükben és saját magunk megismerésébe teszünk utazást. Az összes közül ez tartogat a legtöbb meglepetést, sülhet el nagyon jól és lehet pár rossz élményünk is, de ha megfelelő úti társsal járjuk végig az tudatosan kijelölt útvonalunkat, akkor a végén biztos azt írjuk a képeslapra, hogy nagyon jól érezzük magunkat!

Ez is érdekelhet: