Egy sportolónak a nyár általában nem a nyaralásról, az önfeledt bulikról, a fesztiválszezonról és a jó kis strandkajákról szól, hanem az év főversenyéről, és az azt megelőző kőkemény edzőtáborokról. Nekem több mint egy évtizeden át az év legnagyobb erőpróbáit jelentette ez az évszak. Felhúzott szemöldökkel, megvetésbe burkolt irigységgel szemléltem a harkányi strandon hasukat süttetni készülő nyaralókat, ahogy álltak sorban a bejáratnál reggel 9-kor, amikor mi a hajnali edzés után kóvályogtunk vissza a szállásunkra pihenni. Mondjuk a kiásott, lebetonozott, kicsempézett, majd víz és klór egyvelegével feltöltött hatalmas mesterséges lyukak sosem tartoztak a vágyott úti céljaim közé. Azt hittem, ez majd elmúlik, amint nem kötelezően előírt hosszmennyiséget és szigorú szintidőket kell teljesítenem bennük, és egyszer talán én is tudok önfeledten lebegni egy medence vizének felszínén.

Gyerekkorom szép nyarai

De ezen a téren nem igazán hozott áttörést a visszavonulásom. Kell a víz, de csakis természetes formában. Lehet folyó, tó vagy tenger, mindegyikben meg tudom találni a szépséget. Gyerekkorom egy részét a mohácsi strandon töltöttem, az, hogy a Dunában fürdünk, teljesen természetes volt. Szerettem a folyót, az összetéveszthetetlen szagát, az árvízvédelem miatt cölöpökön álló kis nyaralókat, a hullámokon pattogó vízi taxit, aminek a hátsó részén a piros vagy kék műbőrrel borított kis óvodai székeken kuporogtam és félelemmel kevert izgalommal vártam, hogy átérjünk a túlpartra. Szerettem a kompot is, századszorra is csodálattal figyeltem a fedélzetre guruló autókat. Amikor nem a dunai sárból csepegtettem várat a törpjeimnek (a Törpillámat elmosta a Duna, ez azóta is nagyon fáj), akkor a fonyódligeti nyaralón osztoztam három fiú unokatesómmal. Egygyerekes anyukaként nehezen tudom felfogni, hogy bírta a nagymamám a fél nyarat lemenedzselni négy gyerekkel egy szobányi kockanyaralóban, de nekem csak jó emlékek maradtak meg ezekből az évekből. Meg pár szúnyogcsípés emléke. Jó páré. Gumimatrac, lángos, gofri, fagyi, a templomtér, az ócska, de gyermeki szemmel varázslatos bazársorral, a reggeli bevásárlás biciklivel, nyári barátságok, plátói szerelmek, esti sutyorgások a hálókuckóban meg a nagy közös reggelik és vacsorák, amik alatt biztosan odakönyökölt a kerítésünkre valamelyik szomszéd kicsit csevegni. Ezek voltak gyermekkorom szépséges nyarai, majd következett egy évtizednyi szünet és a felnőtt élet, amibe már a tengerpart is be-beköszönt, majd kiteljesedett azzal, hogy két éve egy szigeten élünk. Bár Angliáról ritkán jut eszébe az embereknek a tengerpart és a strandolás.

Egy könyv mind felett

Szerintem, aki valaha hallotta a hatalmas víztömeg összetéveszthetetlen morajlását, akinek már simította végig az arcát a tengerparti szellő hűvös fuvallata, akinek már süppedt bele a lába egyszer is a puha homokba vagy egyensúlyozott a nedves kavicsszőnyegen, utána mindig visszakívánja magának ezt az élményt. Ezek azok a pillanatok, melyekből az év további részében is lehet töltekezni: a fáradt, elcsigázott hétköznapokon vagy a hideg, sötét, nyálkás őszi–téli estéken behunyja a szemét az ember, néhány pillanatra visszatekeri az idő kerekét, és engedi, hogy a testét átjárja a nyári boldogság.
A teljes kikapcsolódáshoz nem is kell más, csak egy kényelmes napozóágy, valami frissítő ital, egy színpompás bikini, kalap, napszemüveg és egy jó könyv vagy egy minőségi magazin. Számomra az olvasás olyan alapegysége a nyárnak, mint a kánikula. Mintha ilyenkor tágabbra nyílna az elmém a napsütéstől, könnyebben siklana a tekintetem a sorokon, és nemcsak a D-vitamin és a jeges limonádé, de a kimunkált mondatok után is szomjaznék.
Életem legkerekebb, legtökéletesebb pillanatai azok, amelyeket az idilli valóságom és az éppen aktuális könyvbéli történetből körém épült, fiktív világ határán élek meg. Amikor nyakig merülök egy sztoriban, miközben a férjem fekszik az ölemben, a kisfiam mellettünk babrál három kaviccsal meg két kagylóval. Persze egy 3 és fél éves gyerekkel ezek nem tartanak órákig, de pont ezért nagyon meg tudom becsülni azokat a perceket, amelyek ebben a nyugodt harmóniában telnek.

Idén sok év után az Utas és holdvilág került újra a kezembe. Pont akkor, amikor felkerekedtünk, hogy felfedezzük az Egyesült Királyság egyik strandját. Ez az egyetlen könyv, amit már legalább négyszer olvastam újra, és minden egyes alkalommal olyan élményt nyújtott, mintha először vettem volna a kezembe. Mindig más szereplővel érzek együtt, másra haragszom, más bosszant, más helyzettel vagy gondolattal tudok azonosulni. Ebben a könyvben van az egyik kedvenc mondatom és ezt a könyvet szeretem a legjobban a kezemben tartani. Ez az, ami néha a télikabátom zsebéből kandikál ki, az őszi pokróc alatt is jól mutat, de a strandtáskámban sem nyújt idegen látványt. Amit ugyanolyan falánksággal habzsolok be néhány nap alatt, a világ bármely pontján, az életem bármely szakaszában.
Szeretem a tapintását, az időtlenségét, az illatát, a méretét, a textúráját, a betűit, a tördelését és Szerb Antal lelkét is. Van, amikor évekig észre sem veszem a könyvespolcon, aztán egyszer csak eszembe jut belőle egy gondolat, ami miatt újra a kezembe kéredzkedik. Idén ez lett a nyárindító olvasmány, ami megadta a kedvet és a lelkesedést, hogy átolvassam magam az előttem álló meleg (reméljük!) hónapokon.
Lehet, hogy öregszem, bár sosem voltam a szó nyári értelmében vett klasszikus fiatal, de most már tényleg nem kell más a kikapcsolódáshoz, csak egy nagy adag, egyenletesen zúgó (sós) víz, a körülöttem motoszkáló családom, egy kis napsütés meg egy jó kis olvasnivaló. Úgyhogy pont ezért kívánok nektek ilyen nyarat!