Nem tudok főzni, sosem tudtam. Nem élvezem, nem köt le, ezért inkább nem is erőltetem. Hogy akkor mégis miként fog az asztalunkra kerülni a karácsonyi vacsora? Nagyon egyszerűen: a pasim főzi meg az egészet.

Hiába lépünk át napokon belül 2020-ba, az évszázadok során belénk égett nemi sztereotípiák nagyon nehezen kopnak ki a társadalomból. Már gyerekként belénk nevelik, hogy milyennek kell lennie a nőknek és a férfiaknak: megtanuljuk például, hogy az "igazi nő" érzékeny és gondoskodó, míg az "igazi férfi" erős és ambiciózus. Felnőve aztán azzal is szembesülünk, hogy a társadalom különböző szerepeket, életutakat vár el tőlünk attól függően, hogy milyen neműnek születtünk.

És hogy mit történik akkor, ha vesszük a bátorságot és letérünk a nemünk számára kijelölt útról? Nos, a társadalom jó eséllyel abnormálisnak, vagy legalábbis furcsának bélyegez majd bennünket. Ha például te, kedves férfi olvasó arra vetemednél, hogy nagy nyilvánosság előtt kimutasd az érzéseidet, akkor bizony számolnod kell azzal a lehetőséggel, hogy az emberek egy része „lányosnak”, netán „buzisnak” nevez majd. (Mintha lánynak vagy melegnek lenni egyébként szégyen lenne... Na mindegy.)

Ám nem csak a férfiakat büntetik a „helytelen” viselkedésükért. A következőkben saját tapasztalataimon keresztül mutatom majd be, hogyan is reagál a környezet arra, amikor egy nő megy szembe a tradicionális szerepelvárásokkal.

A nőnek a konyhában a helye?

Biztos vagyok benne, hogy vannak nők, akiknek valóban ott a helye. Akik élvezik a sütés-főzést, szeretik kiszolgálni párjukat és a családjukat – ezzel pedig az égvilágon semmi gond nincs. Az már más kérdés, hogy én ennek a típusnak még csak a közelében sem vagyok. És hát itt kezdődik a probléma. A társadalom ugyanis még ma, a 21. században is általános elvárásként szabja ki a nőknek a konyhai és egyéb háztartási feladatok elvégzését.

De mi történik vajon akkor, ha egy rebellis nőnemű mégsem hajlandó betenni a lábát a konyhába? Vagy ne adj isten, a bajt tovább fokozva, az erős és ambiciózus pasiját küldi be maga helyett? Nos, számolnia kell a következményekkel.

Kettőn áll a vásár

Természetesen én is a tradicionális szerepek szerint nőttem fel. Gyerekként minden nap azt láttam, hogy miután édesanyám hazajött a munkából nekiállt mosni, főzni, takarítani. Az otthoni munka az ő feladata volt, számunkra így volt a normális és senkinek eszébe sem jutott megkérdőjelezni ennek az igazságosságát. És bár ezt a tradicionális példát láttam magam előtt, valami, valahol nagyon elcsúszhatott… Felnőve ugyanis egy percig sem gondoltam természetesnek, vagy magától érthetődének, hogy a háztartás vezetése kizárólag az én feladatom lenne. Ha ketten élünk benne, akkor ketten is kell osztozkodnunk, nem igaz?

Bűntudat. De miért is?

Értetlenkedő pillantások, zavart mosolyok. Nagyjából ilyen reakciókat kapok, mikor úgy adódik, hogy egy kívülállónak a pasimmal közös életünkről kell mesélnem. Vegán vagyok, tehát a főzés kérdése relatív gyakran felmerül a különféle beszélgetések során, a válaszomon pedig szinte minden alkalommal meglepetést okoz. Mikor ugyanis elmesélem, hogy én nem tudok, nem szeretek és nem is akarok főzni, majd gyorsan azt is hozzáteszem, hogy a barátom szokott nekem isteni növényi kajákat készíteni, akkor bizony egy percre szinte mindig megfagy a levegő. És ez az a pillanat, mikor az értetlenkedő, netán rosszalló pillantások miatt akaratlanul, de elszégyellem magam. Bár száz százalékig kiállok az elveim mellett, a szocializáció nálam is megtette a hatását. A nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások olyan mélyen beleégtek a tudatalattimba, hogy ezekben a helyzetekben instant bűntudatot váltanak ki belőlem.

„Szegény fiú”

Azon tehát senki nem lepődik meg, ha egy nő tölti a félnapját a konyhában a gáztűzhely felett görnyedve. Ez a normális, a természetes, amiért nem is igen jár semmiféle elismerés. Hiszen a nőnek amúgy is ez a feladata. Ha viszont egy férfi teszi mindezt? Ahhoz már egészen másképp viszonyulunk. Az ilyen beszélgetések alkalmával, nem egyszer éreztem már úgy, hogy a konyhában tanúsított „hős tetteiért” a barátomat lassan szentté avatják majd. Általában ugyanis vagy lelkendeznek rajta, hogy mennyire elképesztően jófejség tőle, hogy vacsorát főz és el is mosogat maga után, vagy egész egyszerűen sajnálkozni kezdenek. Én vagyok a gonosz barátnő, aki ahelyett, hogy kiszolgálná a szeretett férfit, belekényszeríti szegényt a házimunkába. Kíváncsi lennék, hogy fordított esetben, tehát a „normális” felállásnál, vajon én is ennyi dicséretet, vagy sajnálkozást kapnék-e…

Neki jó, nekem is jó

Pedig szó sincs kényszerítésről. Nem várom el tőle, hogy főzzön, nem zavarom be a konyhába. Korábban is tökéletesen megvoltam főtt étel nélkül és ezután is ellenék nélküle. Akkor mégis miért alakult így az életünk? Egészen egyszerű: egyenlő felekként kezeljük egymást. Egyikünk sem kényszeríti bele a másikat olyan szerepekbe, ami annak nem kényelmes. Én nem szeretek főzni, ő ezt elfogadja. Ő szeret főzni, én pedig ennek csak örülök.

Persze tudom jól, hogy a megszokásból kilépni, vagy az az évtizedekig helyesnek vélt mintákat felülbírálni egyáltalán nem könnyű lépés, ám ha a saját, és a szerettünk boldogsága függ tőle, akkor azt hiszem megéri ez a kis áldozat.

Nézd meg ezt a galériát is: