Kihagytuk az udvarias puszit, a kézfogást, és két méterre ültünk egymástól anélkül, hogy ezt külön megbeszéltük volna. Úgy tűnt, sok mindent még mindig ugyanúgy gondolunk, például azt is, hogyan illik távolságot tartani 2020 tavaszán. A bájcsevejt rövidre zártuk. Hogy vagy, jól, és te, én is. Aztán feltettem a kérdést.

– Akkor szeretnél elválni?

– Igen.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Oké.

És mást nem is kérdeztem. Ennyi volt. Nem akartam magyarázatot, nem akartam további halasztást (pedig használhattam volna a vészhelyzetet ürügyként), és nem bámultam rá hosszasan, könnyekkel a szememben, ahogy egy hollywoodi melodrámában szoktak nézni az elhagyott nők.

Már egy éve külön éltünk. Ő költözött el tavaly márciusban, azt mondta, a kapcsolatuk kihűlt, és képtelen ebben a hamukupacban tovább fuldokolni. Akkor még kérdeztem. Sőt könyörögtem. Sőt vádaskodtam, sírtam, rimánkodtam. Egy évet adjunk magunknak, kérlek, addig ne váljunk el. Meglátjuk, hogyan működik az életünk a másik nélkül. Dönthetünk azután is.

Beleegyezett.

Hónapokig reménykedtem, hátha visszatér. Magamat vádoltam, számba vettem, mi mindent rontottam el tizennyolc év alatt. Átmentem a gyászfolyamat fázisain: voltam dühös, szomorú, depressziós és frusztrált, az átmeneti derűs időszakokban elfoglaltam magam munkával, olvasással, társas programokkal. A gyerekek felnőttek, dolgoztak, nem voltak már közös szülői feladatok. Semmilyen kapcsolatban nem álltunk egymással. Még a Facebookról is töröltem magam, nehogy a profilját nézegessem. Nem kérdeztem, hol lakik, kivel él, nem az én dolgom, gondoltam. És kibírtam valahogy.

„The show must go on.” Fél év után kezdem magamra találni. Már nem jutott eszembe minden percben. Beiratkoztam zumbára, spanyolul tanultam, egyszer elfogadtam egy randimeghívást is. Felfedeztem az egyedüllétben a méltóságot, nem hiányoztak a viták, a fojtogató esti hallgatások, a körömvágás az ágyban, a szétdobált papírzsebkendők. Lassan múlt az „áldott jó ember”-effektus, csökkent az önvád, és végre olyannak láttam őt, amilyen. A váratlan elhagyás okozta felértékelődés megszűnt.

De ennyi idő több mint elég annak az eldöntésére, hogy valaki velem akar élni, vagy nélkülem. Hogy szeretné-e még egyszer megpróbálni, rendbe hozni a kapcsolatot, vagy az újrakezdést választja. Ezért tettem fel neki a kérdést, és megkaptam a választ. A miért nem számított.

Talán a büszkeségem nem engedte, hogy rákérdezzek, vagy az, hogy rájöttem, semmit sem tehetek azért, hogy megmentsem a házasságomat. És bár szerettem őt, magamat még jobban szerettem, ez az érzés pedig nem engedi meg az embernek, hogy fájdalmas helyzetekben toporogjon. A házasságunk elutasítása az ő döntése volt, nekem „csak” annyi volt a dolgom, hogy összeszorított fogakkal valahogy feldolgozzam. Többé-kevésbé sikerült is.

Ha mégis megkérdeztem volna, miért döntött így, újrakezdődik a beolvasás, a hibáztatás, a kölcsönös vádaskodás véget nem érő folyamata. És akkor a fájdalom is generálódik. Nem akartam ebben újra részt venni. Néha a legrövidebb válasz a legjobb válasz.

Mindketten tovább mentünk az úton, ezúttal külön-külön. A saját utunkon, ami soha többé nem keresztezi egymást.

Tehát csak annyit mondtam, hogy oké, és hogy várom a keresetet, amint a járványnak vége. És megkönnyebbültem.

Galériánkban olyan nőket láthattok, akik a válásuknak köszönhetően gazdagodtak meg.