Ezt hívják hosszú póráznak – thaiföldi útra küldtem a férjemet a születésnapján. Amit a barátaimtól kaptam ezért, azt nem tettem zsebre

férfi,úszás,tenger,naplemente,nyaralás Forrás: Stocksy
Az, hogy mennyire másként gondolkodom a párkapcsolati játékszabályokról, mint az ismerőseim nagy többsége, év elején vált világossá számomra. Februárban ugyanis megleptem a férjemet egy thaiföldi úttal. Illetve, ha pontosan akarunk fogalmazni, elküldtem őt Thaiföldre egy barátjával, amivel – számomra meglepő intenzitású – rosszindulatú megjegyzéscunamit szabadítottam magamra.

Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

A férjemmel tizennégy éve vagyunk együtt, és bár ez a „holtomiglan-holtodiglan” műfajában még kispályás teljesítmény, irigylésre méltó harmónia van közöttünk. A „titok”, amelynek hallatán nőtársaim egy része ideges fészkelődésbe kezd és a vállát rángatja, más meg leereszkedő mosollyal baleknak címkéz, egyszerű: nem akarok mindenről tudni, amit a férjem csinál.

Nem vagyunk összenőve

A párom szakács, akinek a fantáziáját mindig is nagyon izgatta az ázsiai gasztronómia. Ám mivel a repülőjegy Thaiföldre meglehetősen borsos árú, pontosan tudtam: együtt nem valószínű, hogy eljutunk oda. De miért is ne mehetne el nélkülem? Elvégre nem vagyunk összenőve!

Titokban megszerveztem, hogy egy barátja kint fogadja őt, megvettem neki a repülőjegyet, és elintéztem a munkahelyén a helyettesítést. A meglepetés abszolút telibe talált, a férjem órákig megszólalni se tudott. Egyszerre volt végtelenül lehangolt, hogy ezt a bakancslistás tételt nem együtt éljük át, dühös, hogy a háta mögött szervezkedtem, ugyanakkor hálás, boldog és meghatott, amitől olyan eufória járt át, mintha csak én kaptam volna ajándékot.

A meglepetésnek hamar híre ment, baráti társaságunk pedig egyszeriben két táborra szakadt. Akadtak – megdöbbentően kevesen –, akik elismerően csettintettek, és őszintén örültek az izgalmunknak. A többség azonban vegyes érzésekkel fogadta a hírt. A férfiak tekintete elpárásodott, és hitetlenkedő csodálattal néztek rám, ami az elején roppant hízelgő volt, egy idő után azonban rém kellemetlen, ezzel párhuzamosan ugyanis barátnőik, feleségeik szája csíkká merevedett. Ha volt is férfi, aki heherészve megreszkírozta a kérdést asszonyának, hogy „Te mikor fogsz engem elengedni Thaiföldre?”, kivétel nélkül egy foghegyről odaszisszentett választ kapott („Azt lesheted…”, vagy „A nagy francokat…”), amitől beállt a kínos csönd.

A kísértés

Gyanítom, ha a férjemet a Velencei-tóhoz küldtem volna el pecázni a haverjaival, az egész utazás híre nem lett volna ekkora durranás.

Thaiföld azonban fogalom. Az alkalmi szex, a szabadság, a korlátlan örömök megtestesítője.

Minden, ami nem fér bele egy „normális”, tartós párkapcsolatba. Thaiföld kulturális és fizikai értelemben is olyan távol van a hétköznapoktól, hogy az ember talán úgy érzi, mindent megtehet, ez az az ország, ahol „törvényszerű”, hogy a felesége nélkül utazó nős pasi félrekefél. Az, hogy mindezek ismeretében én mégis „elengedem” a férjemet, minimum gyanús volt, az emberek pedig élvezettel találgatták a meglepetés mögött rejlő valódi sötét titkokat. Rövid időn belül az hír járta, hogy a párom szexmániás, akinek én már nem tudok a kedvére tenni, több helyről hallottuk vissza, hogy a házasságunk megromlott és így próbáljuk megmenteni, illetve, hogy én pasiztam be, és le akarom rázni a férjemet. Az egész egyszerre volt végtelenül röhejes, ugyanakkor elszomorító, hisz több közeli barátunk is élvezettel vetette rá magát a gumicsontra.

„Azt ugye tudod, hogy most elhajlási engedélyt adtál a pasidnak? Picit se zavar a tudat, hogy félre fog lépni?” – nézett rám jelentőségteljesen egykori kolléganőm, Bea, és enyhe kárörvendést éreztem ki a hangjából. „A lényeg, hogy boldogan, élményekkel telve jöjjön haza hozzám. Ha ebbe egy kósza thaiföldi numera is beletartozik, hát tegye!” – feleltem, amitől a barátnőm majdnem félrenyelte a kávéját. „Nem akarok tudni róla, a lelazulásnak milyen módjait választja …És szerintem a kínálkozó lehetőség ellenére, nem fog félrelépni.” – tűnődtem. „Szörnyen naiv vagy!” – válaszolta leereszkedő, kaján vigyorral, én meg ráhagytam. Feleslegesen próbáltam volna meggyőzni őt, aki óránként ellenőrzi a férjét telefonon, és bevágja a durcást, ha a pasas meg akar inni egy sört a barátaival.

A póráz hossza

Az „elhajlási engedély” kifejezés egy amerikai filmből származik, amiben két nő egy hét kimenőt ad a férjeknek. Azt csinálhatnak, amit akarnak, nem kell számot adniuk semmiről, de az egy hét leteltével vissza kell térniük a hűséges asszonykákhoz. Ugyan a filmet nem láttam, a kifejezést már jól ismertem, és bár nem dugtam kacsintva óvszert a férjem zsebébe elindulás előtt, utaltam rá, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül engedje el magát.

Tévedés ne essék, nem hiszek a nyitott házasságban, de a gondolat, hogy a férjem esetleg kileng Thaiföldön – jóllehet nem szívesen képzelem magam elé a jelenetet –, nem kavart fel különösebben. Bár sose próbáltam, meggyőződésem, hogy a filmekben oly vonzó félrelépés a valóságban nem nyújt akkora élvezetet, mint amiről az ember fantáziál. És ha egy ilyen kimenő nem is akkora durranás, talán elvész a félrelépés varázsa. „Akinek nem áll keresztbe a lelke a gondolattól, hogy a férje más nővel kamatyol, az már nem is szerelmes a párjába” – zárta rövidre a barátnőm, nekem pedig kifejezetten rosszulesett a feltételezés. Hisz nem az a valódi, önzetlen szeretet, amikor az tesz boldoggá minket, ha a másiknak örömet szerzünk?

Nekem mindegy volt, hogy mitől, azt akartam, hogy érezze magát pompásan. Egy dolgot kértem: ne ossza meg velem esetleges kalandozása történetét, még akkor se, ha lelkiismeret-furdalás gyötri. Ha elég tökös ahhoz, hogy megtegye, viselje is el az ezzel járó rossz érzést, és ne tőlem várjon feloldozást.

Két kicsi Lego

Mindenkinek megvan a maga módszere a párja megtartására. Bea például meggyőződéses rövidpóráz-hívő. Persze kikérné magának, de totális kontrollmániás. Döbbenetesen sok nő és persze férfi ilyen. Számon kérnek, ellenőriznek, mosolyogva hirdetik a szerelmüket, „mindig mindent együtt csinálunk” – csicsergik, pedig csak arról van szó, hogy annyira nem bíznak sem magukban, sem pedig a párjukban, hogy egy percre sem akarják szem elől téveszteni a másikat.

Kapcsolatgyilkos játszmáknak tartom az állandó duzzogást, a megsértődést és a folytonos kiengesztelés igényét.

Attól meg egyenesen sikítófrászt kapok, amikor felnőtt emberek, önnön jófejségüket bizonyítandó, nagy kegyesen „elengedik” néha a párjukat találkozni a barátaikkal. Én a tízéves fiamat „engedem el” a pajtásaival játszani, két felnőtt ember jó esetben „egyeztet” arról, hogy tudja-e az egyik reggel vinni a gyerekeket suliba, ha a másik a szokásosnál jóval később ér haza, és tovább aludna.

Az esküvőnkön az anyakönyvvezető kenetteljes monológot adott elő arról, hogy a friggyel a két félből végre egy teljes értékű egész lesz. Nem akartam közbevágni, hogy mi eddig is egészen egésznek éreztük magunkat, és nem hiszem, hogy a házasság intézménye az összeolvadásról, a teljes szimbiózisról válik sikeressé, mert filozófiai eszmefuttatásommal valószínűleg megakasztottam volna a ceremóniát, így inkább csendben maradtam.

Hiszek a külön töltött idő erejében, mert fontos az egyéni fejlődés, ráadásul hogyan is tapasztalhatnánk meg a másik hiánya okozta űrt, ha állandóan ott van mellettünk? Sokan fojtogatóan rövidre húzzák a pórázt, én hosszúra engedem. És meggyőződésem, hogy a férjem kétszer is meggondolja, hogy egy kósza kufircért kockára tegyen-e egy olyan nőt, aki az alapvető szabadságjogokat meghagyja neki, akivel szót ért és akit ráadásul még szeret is.

Végszó

A férjem a kéthetes nyaralás alatt, noha nem kértem rá, mindennap felhívott. A gyerekekkel a repülőtéren vártuk, és amikor megérkezett, a meghatottságtól pityeregve borultunk egymás karjába, otthon pedig szájtátva hallgattuk a beszámolóját. Azt mondta, soha többé nem akar ilyen meglepetést, nélkülem/nélkülünk utazni nem volt az igazi. Ő nem említette, én pedig sose kérdeztem rá, hogy történt-e odakint valami. Hazaérkezése éjjelén mosolyogva bújt hozzám, és még álmában sem engedte el a kezemet. Nekem pedig ez elég.