Ez most tényleg velem történik meg?! Szerelmes vagyok a férjem legjobb barátjába

igaz történet,szerelem,szerelmi háromszög Forrás: Getty Images
Szeretjük, tiszteljük, vele akarunk megöregedni. Szerelmesek mégis másvalakibe vagyunk, és micsoda pech: épp a legjobb barátjába. Hogyan lehet ezzel együtt élni? Eszter története következik.

Egy partin kezdődött. Pisti, a férjem futólag már bemutatott minket egymásnak, de nem figyeltem fel rá. Olyan volt, mint bárki más, őszülő és enyhén pocakos, dióbarna szemei bánatos bulldogéra hajaztak. A bulin azonban történt valami. Pisti italért ment, feltartóztatták a zsúrkocsinál, mi meg az asztalnál maradtunk és kénytelenek voltunk egymásra fanyalodni. Szokásos témák, család, munka, kiderült, hogy a fiát Dávidnak hívják, én meg szalonspiccesen megeresztettem: de szép bibliai neve van. Meg is rémültem gyorsan, hisz elég antiszemita hangzása lehet egy ilyen kiszólásnak, ha valaki történetesen nem látta ötvenszer az Annie Hallt. De nem kellett magyarázkodni, elröhögte magát. „Woody alap.”- mondta. Aztán hajnalig beszélgettünk moziról, tervekről, sorsokról, és összefacsarta a szívemet a szorongás: baj lesz, nagyon egymásra hangolódtunk, nem akarok szerelmes lenni!

Ám hiába tiltakozott szegény racionális én kézzel-lábbal, villámcsapásszerűen szerelmes lettem a férjem gyerekkori pajtásába, akivel óvodás koruktól mindent megosztottak a párizsis szendvicstől a matekpuskáig, akivel együtt katonáskodtak, együtt jártak edzeni, kibeszélték a csajokat, a felszaladó kilókat, a munkahelyi gondokat. Akkor este magasra csaptak a lángok, ő pedig, mielőtt hazament volna a családi sasfészekbe, izzó tekintettel és azzal búcsúzott: találkozunk még.

És így lett. Sokszor, társaságban, szigorú külső-belső kontroll alatt. A férjemet ugyanis felvillanyozta, hogy összebarátkoztunk a bulin. Járjunk össze többet! Így váltunk családi barátokká. Megismertem a feleségét és a két gyereket, a tágas, napfényes ürömi házat, a fehér-cirmos házimacskájukat. Kéthavi rendszerességgel iszogattam a bort a verandán, ettem az asszony afrodiziákumos főztjét. Tavasszal együtt mentünk kirándulni, moziba, múzeumba jártunk, tisztességes értelmiségi módjára megvitattuk a belpolitikai helyzetet, a legújabb filmbemutatókat, vagy csak elengedtük magunkat, és sör-whisky társaságában hajnalig youtube-oztunk.

Belül azonban fortyogott a láva.

Rengeteg energiámat emésztette fel, hogy épp a megfelelő ütemben nézzek rá, amikor az asztal túloldaláról figyel: ő vegye észre, de más nem. A titkos pillantásokra, az összesúrlódó kezekre, a vibrálásra összpontosítottam, a beszédtémák ködbe vesztek, automatikus válaszokat adtam egy párhuzamos, kettőnknek teremtett univerzumból. Ha a moziban véletlenül összeért a térdünk, ha a borospoharat nyújtó keze az enyémhez ért, ha összepuszilkodtunk találkozáskor-elváláskor, a torkomban dobogott a szívem, attól féltem, pánikrohamot kapok a lefojtott sóvárgástól.

És ez így megy másfél éve. Soha nem beszéltünk arról, amit érzünk. Ha őszinte akarok lenni, nem is tudom, pontosan mi jár a fejében. Vágyódó, bánatos pillantások, gyors érintések, évődő, sokértelmű mondatok, de ezen túl semmi konkrét. Lehet, hogy neki az egész csak könnyű flörtök sorozata, amivel feldobja unalmas, középkorú hétköznapjait. Nekem viszont sokkal többet jelent.

Korábban el nem hittem volna, hogy késő harmincasként idáig süllyedek: olyan eszementen vágyakozok valaki után, mint egy kamasz, és tudom, hogy nem lehet az enyém. Az Oscar Wilde-tól származó szállóige („A világon csupán két tragédia van. Az egyik, ha valaki nem tudja megszerezni, amit akar, a másik, ha megszerzi.”) a mi esetünknél nem is lehetne érvényesebb. Maga lenne a katasztrófa, egy 21. századi Anna Karenina- tragédia. Nemcsak harmincéves házasság és jól működő, harmonikus kapcsolat menne tönkre, hanem több évtizedes barátságot kéne lehúzni a vécén, a csatolt részekkel, az összevont szemöldökű barátokkal együtt, hisz az egyik legnagyobb társadalmi és erkölcsi parancs, hogy nem nyúlok a legjobb barátom feleségéhez.

Megtanultam tehát viselkedni, az első hónapok szinte leplezetlen sóvárgása mára mértéktartó, egyre ritkuló szemezéssé redukálódott. Úgy vettem észre, leköveti a viselkedésemet, mindketten fegyelmezettek vagyunk, a hangnem baráti, illemtudó. A felszín alatt az érzelem ugyanakkora lángon ég, csak a látszatot vettük takarékra. Mintha enélkül is tudnánk mindent, és nem lenne már szükség igazoló gesztusokra.

Vajon észrevette valaki?

A közös barát, aki furcsálkodva kérdezte meg, miről tudtunk legutóbb is hajnali ötig csacsogni? A feleség, aki nemivó és korán fekvő, az utolsó bulikon azonban úgy ült a férje mellett, mintha odaragasztották volna, holott csukódott le a szeme a fáradtságtól? A férjem, aki mindössze egyszer, mintegy mellékesen jegyezte meg másfél év alatt, hogy szinte féltékeny arra az összhangra, amit időnként a haverja és köztem érez?

Isten mentsen attól, hogy egyszer mégis elveszítsük a fejünket. Nem akarom elhagyni Pistit, nem akarok csalódást okozni neki. Jól megvagyunk, minden klappol, a hétköznapok olajozottan, békésen működnek, az életem gerincét ő adja. A lelket hozzá azonban valaki más, és ezzel együtt kell élni. Szépen beosztani havi-kéthavi találkozásokra, a közbülső időt pedig kitölteni valahogy, mint felesleges, de szükségszerű hiátusát az életnek.

Talán egy gyerek lenne a kivezető út. De az az igazság, hogy perverz, kéjes módon ragaszkodom plátói vonzalmamhoz és a fájdalomhoz, ami ezzel együtt jár. Úgy érzem, megnemesít, kiemel a szürke tömegből. Egy helyben toporgok, nem mozdulok se előre, se hátra. Tudom, legalábbis remélem, hogy nem maradok örökké érzelmi sóbálvánnyá dermedve, de egyelőre képtelen vagyok elmozdulni a holtpontról.

Vajon mi lesz a vége?

Nézd meg ezt a galériát is: