„Velem ezt nem lehetett volna megtenni! Én már az első pofonnál leléptem volna!” – bizonygatják sokan, ha súlyos, netán halállal végződő családon belüli erőszakról hallanak. Amit ilyenkor elfelejtünk, az az, hogy az áldozatok (már) nem rendelkeznek a nem bántalmazott kívülálló határozottságával és önérvényesítési képességeivel. Az első pofon ugyanis nem a semmiből csattan, hanem az önbizalom módszeres leépítésének hosszú folyamata előzi meg. A bántalmazó ráadásul nem fogja rögtön az ismerkedéskor felfedni agresszív késztetéseit, sőt, többnyire kifejezetten megnyerőnek mutatja magát. A bántalmazó kapcsolat kialakulásának van egy bizonyos „forgatókönyve”, a partner leuralásának vannak előjelei, csakhogy ezek – és ebben a nemi szocializáció, valamint a populáris kultúra is hibás! – a szerelem és a komoly szándék jelének is (félre)értelmezhetők. Ezért szinte minden nő kerülhet ilyen helyzetbe.

Hamupipőkék

A bántalmazók számára igen kedvező feltételeket teremt, hogy a nők kora gyerekkoruktól fogva azt tanulják: számukra a legmagasabb rendű egyéni teljesítmény a megfelelő férfi megtalálása, aki akarja őket annyira, hogy házasságot köt velük. A gyerekkor tündérmeséi után jönnek a popdalok, a tinilányoknak szóló szerelmes regények és filmek, na meg a kíváncsiskodó szomszédok és rokonok. Még most, a 21. században is jobban ki lehet vívni a családtagok elismerését egy esküvővel, mint egy doktori védéssel, és még elváltnak lenni is nagyobb presztízzsel jár, mint korosodó szinglinek. Emiatt a nők jelentős része aránytalanul felértékeli, és aránytalan erőfeszítésekkel igyekszik megmenteni az arra méltatlan kapcsolatot is. Lássuk be: hiába vannak női űrhajósok és Nobel-díjas női tudósok, és hiába lett hajszál híján nő az Amerikai Egyesült Államok elnöke, e téren nem sokat mozdultunk Hamupipőkétől. A szerelem – pontosabban egy megideologizált formája! – előbb-utóbb lábtörlőt csinálhat a legöntudatosabb nőből is.

Furcsa párok

A bántalmazó kapcsolatba kerülés esélyét statisztikailag növeli a konzervatív, illetve dogmatikusan vallásos családi háttér: az agresszorok előszeretettel választanak olyan nőket, akik hagyományosan gondolkodnak a nemi szerepekről és gyenge az önérvényesítő képességük. Kimondottan előnyös az agresszorok számára, ha a partnerük náluk valamilyen szempontból alacsonyabb társadalmi státuszt tudhat magáénak, például sokkal fiatalabb, alacsonyabb beosztású, hátrányosabb vagyoni helyzetű, előnytelenebb külsejű, netán faji kisebbséghez tartozó vagy fogyatékossággal élő. Ezért a „furcsa” párokat nem mindig érdemes „a szerelem mindent legyőz” rózsaszín szemüvegén át szemlélni – persze kivételek akadnak –, sokszor igenis tisztességtelen oka van annak, hogy egy adott férfi nem a saját szintjén, az egyenrangúság jegyében keres partnert. Ha pedig egy alapvetően erős, karakán nő a kiszemelt (a bántalmazók egy része szereti a „kihívást”, a nehezen megtörhető nőt!), az ő esetében egy kritikus életszakasz, érzelmi válság (például gyász) és az emiatti átmeneti sérülékenység lehet kockázati tényező. A bántalmazó előszeretettel használja ki az ilyen helyzeteket.

Eleinte nagyon lehengerlő, és a figyelmeztető jeleket a másik fél sokszor éppen a felfokozott érdeklődés és az elköteleződés bizonyítékának értelmezi. Az ilyen férfi elárasztja figyelmével a nőt, sűrűn keresi, sokat akar vele találkozni, és még féltékeny is – ugyan ki ne olvadna tócsává ettől? Elvégre Alkonyat-Edward is bemászott éjjelente Bella ablakán, és figyelte az alvó lányt – hát nem végtelenül romantikus? Ana A szürke ötven árnyalatában többször visszautasítja Christiant, aki kémkedni kezd utána, lenyomozza a telefonját és a helyszínre siet. Ez aztán az igazi lovag, a nagybetűs Férfi, aki nem adja fel, igaz? Remélem, írott formában is átmegy az irónia: az ilyen viselkedés ugyanis nem udvarlás, hanem zaklatás, és nagyon veszélyes a szerelem megnyilvánulásának beállítani. Persze ha valaki a társkeresése során addig csak komolytalan, kötődésfóbiás férfiakba botlott, akkor roppant hízelgő tud lenni egy végre nem teszetosza, nem napokra-hetekre eltűnő, nem csak „laza kapcsolatot” akaró udvarló – csakhogy érdemes résen lenni. Pláne akkor, ha az illető már az ismeretség korai szakaszában nagy szavakat vet be és áradozik, hogy ő ilyen nővel még soha nem találkozott és ilyen elsöprő szerelmet még soha nem érzett. Vigyázzunk, mert ha a randipartnerünknek a többi nőről megvető véleménye van és minket tekint „kivételnek”, annak – akármilyen térdrogyasztó elsőre – hosszú távon meg fogjuk inni a levét.

Ő a domináns

További figyelmeztető jel, ha a partner szüntelenül arra törekszik, hogy a találkozások során ő legyen a domináns fél. Ő dönti el, hova menjenek, megkérdezés nélkül rendel a nőnek ételt vagy italt, látványosan ugráltatja a pincéreket, és csak ő határozhatja meg, hogy mikor van vége a randevúnak, illetve a telefonbeszélgetésnek. Kerüli azokat a helyzeteket, ahol a nő a kompetensebb, nem értékeli például a szakmai sikereit, és csak olyan közegben érzi jól magát, ahol ő maga villoghat a népszerűségével, a nő pedig háttérbe szorul. (Még jobb, ha olyan nők is jelen vannak, akiknek tetszik a férfi, és ezt nem is rejtik véka alá. Hadd érezze a partner, hogy bármikor lecserélhető!) Az ismerkedés, udvarlás szakasza jellemzően kifejezetten terhes a bántalmazó számára, mielőbb nyeregben szeretne lenni. Előfordul (pláne, ha tudja, hogy a nőnek ez sokat jelent és nem egykönnyen lépi meg!), hogy az első szexet is sietteti, arra számítva, hogy a nő ezután ellenérzései dacára is kisebb eséllyel fogja megszakítani a kapcsolatot. A szexre vonatkozóan nincs tipikus minta: van olyan bántalmazó, aki kifejezetten odaadó a szexben és igyekszik kielégíteni a partnerét – hogy utána arra hivatkozhasson, hogy a nő úgysem talál még egy ilyen jót, mint ő. A szexben tapasztalatlanabb nővel előfordul, hogy a bántalmazó figyelmetlen, de elhiteti, hogy ez a normális, és a nőben van a hiba, ha így nem élvezi az együttlétet.

A megfőtt béka

Visszatérve az ellenérzésekre: a legtöbb nő igenis sejti, hogy nincs rendben valami ezzel a kapcsolattal, hogy a férfi túl rámenős és leuraló, ám ha hangot ad a kifogásainak, a partner frappáns magyarázatokkal – például hogy csak aggódik miatta, gondoskodni akar róla, netán segíteni akar neki stb. – úgy leszereli, hogy a végén még ő hiszi ostobának magát. (A valóban aggódó férfi a partner jelzésére visszavesz a nyomulásból!) A nőket senki és semmi nem biztatja arra, hogy bízzanak magukban és hallgassanak a saját érzéseikre – miért tennék akkor, amikor az az egyéni és társadalmi szinten is fontosnak számító eredmény forog kockán, hogy társuk legyen? A nők az elvárások paradoxonába szorulnak: egyrészt ne legyenek gyanakvók, mert akkor a „férfigyűlölő” címkét találják a homlokukon, másrészt ügyeljenek rá, hogy ne kerüljenek bajba, mert akkor meg azt fogják a fejükre olvasni, hogy ostobák és naivak voltak. Legyenek ők a „jó kislányok” – ez aztán oda vezet, hogy a nem működő kapcsolatért magukat hibáztatják, illetve félnek attól, hogy ők lesznek a felelősek a kudarcért. A bántalmazó ezt pontosan tudja és erre az önbizalomhiányra játszik rá, amikor egyre durvább megnyilvánulásokat enged meg magának. Hasonlít ez a gyakran emlegetett „megfőtt béka” szindrómához, miszerint ha a békát forró vízbe tesszük, kiugrik belőle, ám ha hideg vízbe rakjuk, és fokozatosan melegítjük alatta a vizet, benne marad.

Elszigetelés

A dominancia kevésbé nyilvánvaló jelei után jön az elszigetelés mindazon családtagoktól és barátoktól, akik a nőt a veszélyekre esetleg figyelmeztetnék. Ha másképp nem megy, akkor a bántalmazó manipulatív technikát vet be: látszólag nem gördít akadályt a találkozó elé, ám ha sor kerül rá, kínosan viselkedik (például túl sokat iszik) és eléri, hogy a nő legközelebb inkább ne akarjon elmenni (illetve a közös otthonban vendégül látni az illető rokont, barátot). Ha a nő megmakacsolja magát és egyedül megy el, akkor „szerelme” hívogatja, nehogy véletlenül jól érezze magát. Ha a nő egy idő után nem veszi fel a telefont, akkor a bántalmazó a jelen levő barátok telefonját kezdi hívogatni – a másik fél leuralására törekvő, kimeríthetetlen fantáziájú agresszor arra számít, hogy a nő előbb-utóbb belefárad a határai és az autonómiája őrzésébe, és megtör. A behódolt nő önbizalma romokban hever, így fizikai bántalmazás esetén is kisebb eséllyel lép ki a kapcsolatból.

Az agresszor meg van róla győződve, hogy amit tesz, az helyes, de legalábbis jogos. Ezért figyelmeztető jel az is, ha az udvarlónk „segíteni akar a fejlődésünkben” anélkül, hogy erre kértük volna! A bántalmazásra hajlamosak kisebbségét (többek között) az különbözteti meg a többi férfitól, hogy szerintük a férfinak joga van irányítani, ez a dolgok „természetes” rendje, és ő jogosan fegyelmezi meg a lázadó nőt. A másik jellegzetes stratégia a felelősség elhárítására, hogy a bántalmazó a történtekért az áldozatot teszi felelőssé, mondván, hogy ő „hozta ki belőle” az agresszív viselkedést.

Ha az erőszakra hajlamos férfi ismét tiltakozással szembesül, netán a szakítás réme lebeg a feje felett, még mindig be tudja vetni a szerencsétlen sorsot, a rossz gyerekkort, a megfelelő családi minták hiányát. Mivel a nőket arra szocializálják, hogy empatikusak legyenek, ráadásul működik a „kivételes, megmentő nő” ideálja is, a siker – pláne ha a nő még mindig szerelmes és vágyik a partner korábbi (hamis), megnyerő énjére – szinte garantált. Cheryl Benard és Edit Schlaffer nőiélettörténet-elemzéseiből az derül ki, hogy a szocializáció során elsajátított értékrend miatt a nők, miközben személyes ambíciójuktól viszonylag könnyen eltántoríthatók, elképesztő energiákat tudnak hiábavaló – vagy egyenesen pusztító – párkapcsolatokba ölni. Megéri? Érdemes ez ügyben Dina McMillan Ausztráliában élő szakpszichológusra hallgatni: ha valaki együttérez a hányatott sorsú emberekkel, vállaljon egy őket segítő szervezetnél önkéntes munkát. A saját életét ne hagyja tönkretenni. Hangsúlyozom: a rossz gyerekkor és/vagy a lelki problémákkal küzdés önmagában nem zárja ki, hogy az illető később felelős társ legyen egy párkapcsolatban. A kulcs az, hogy van-e önreflexiója és valódi szándéka a változásra. (Ha igen, akkor a fizikai erőszakig semmiképp sem fajulnak a dolgok! A fizikai erőszak egy olyan határátlépés, amire nem létezik elfogadható mentség.) A bántalmazó típusban mindez nincs meg – ha változtat is a viselkedésén, csak átmenetileg, stratégiai okokból, amíg a szakítás közvetlen veszélye el nem hárul (ezt nevezi a szakirodalom mézeshetek-fázisnak) –, hiszen neki az alá-fölé rendeltségi viszony nagyon is megfelel, a változás nem érdeke.

Vissza

A bántalmazó helyzetét könnyíti, hogy minél több energiát tett egy nő egy kapcsolatba, és minél többet szenvedett miatta, annál nehezebben ismeri be, hogy kudarcot vallott, és annál nehezebben lép ki. Ráadásul a hatóságoktól is ritkán kap megfelelő segítséget – mindez hozzájárul ahhoz, hogy globális átlagban a bántalmazott nők 1–8 alkalommal térnek vissza az agresszorhoz, mire végleg el tudnak tőle szakadni.

A párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos ismeretek nem feltétlenül védenek meg minket attól, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk. Egyvalamiben viszont kétségtelenül segítenek: abban, hogy az agresszív hajlamot a figyelmeztető jelek révén időben felismerjük, és még azelőtt megszakítsuk a kapcsolatot, hogy összeköltöznénk, házasságot kötnénk a bántalmazóval, és komolyabb bajunk esne. A tájékozódás – amellett, hogy általa megadjuk magunknak az esélyt egy másik, kölcsönösségen alapuló, boldog kapcsolatra is – életet menthet.