A főnököm felesége majdnem kirúgatott - a semmiért

Borítókép: A főnököm felesége majdnem kirúgatott - a semmiért
"Ez nem fog működni, holnap menjek be és adjam le a belépőmet. Köpni-nyelni nem tudtam, és csak azt habogtam, hogy: miért??"

Két évvel ezelőtt, 21 évesen csupán 2 hete dolgoztam egy informatikai cégnél, mint marketing gyakornok, amikor történt az egész. Még egyetemre jártam, csináltam a mesterképzésemet és az első féléves gyakorlatomat kezdtem meg. Kötelező féléves tárgy volt kreditért. Mivel ott dolgoztam diákmunkásként is adminisztrációs munkakörben, mióta megkezdtem az alapszakos diplomámat is, gondoltam klassz lesz, hogy tudom itt folytatni, csak abban a szakmában, amit tanultam is. Közel volt és szerettem is bejárni, normálisak voltak velem és akadt is munka, amit el tudtam látni.

Amikor közöltem a felettesemmel, hogy sajnos szakmai gyakorlatra kell mennem, ami belevág a tanulmányaimba és lehet, hogy el kell mennem, akkor ő rögtön felajánlotta, hogy cégen belül keresnek az egyik részlegre marketing gyakornokot, kérdezzek rá. Hátha tetszik, illetve ő is örülne, ha a cégnél maradnék. Persze, miért ne!? - mondtam. Találkoztam a másik részleggel és az ott dolgozókkal, ugyanabban az épületben voltak, csak más emeleten. Meg is voltak az interjúk, nekik is szimpatikus voltam, úgyhogy elkezdtük a papírozást, ami hivatalossá tette a szakmai gyakorlatom végzését.

Elkezdődött a betanításom. Minden simán ment, kaptam gépet, asztalt, helyet, bemutatást, hogy ki-kicsoda, kit mikor keressek, stb., Olyan feladatokkal akartak ellátni, amik nem jelentettek nagy kihívást, de azért fel kellett zárkóznom. Tetszett, suli mellett pont jónak tűnt. A munkatársak normálisnak tűntek, a felettesem egy 40-es éveiben járó eszméletlen fiatalos nő volt, tudtam, hogy jóban leszünk. A részlegvezetők középkorú normális férfiaknak tűntek. Talán kicsit az volt a érzésem, hogy az egyik kicsit ki van égve és hallottam még az adminisztrációs helyen is pletykákat arról, hogy ott szokott állni a bál, de sosem foglalkoztam vele. Gondoltam nem érint és többnyire magánéleti pletykák voltak, nem voltam az a nagy csámcsogós, úgysem ismertem személyesen az alanyokat.

És akkor elérkezett az a bizonyos második hét.

Egyetemen voltam délután, pont késői óra előtt, amikor hívott a két osztályvezetőből az egyik. Felvettem persze, azt hittem kell valami papír még az egyetemtől vagy ilyesmi. Röviden tömören

a telefon beszélgetés lényege az volt, hogy nem fog működni a közös munka és jobb lenne, ha felmondanék. Nincs probléma a munkámmal, hiszen lényeges munkát még le se tettem az asztalra, de ez nem fog működni, holnap menjek be és adjam le a belépőmet. Köpni-nyelni nem tudtam, és csak azt habogtam, hogy: miért??

Tettem valami rosszat? Most írtunk alá, mindent elintéztem, a suliban már le van adva, hogy ott leszek ebben a félévben minimum és mégis miért? Válaszokat nem kaptam, csak hogy nem fog működni. Majd letettük a telefont.

Egy világ dőlt össze bennem. Rögtön arra gondoltam, hogy jézusom, miből fogok megélni, már elindult a félév nincs időm és kapacitásom új helyet keresni és mindent lepapírozni az órák mellett és miből fizetem a számlákat. Ilyen történésekkel nem számoltam.

Úgy éreztem kirántották a lábam alól a talajt, amit mindig gondosan racionálisan építgettem magamnak.

Rám tört a kétségbeesés és zokogva hívtam fel a barátomat, hogy mit tegyek? Teljesen ki voltam borulva és fel se fogtam, de rögtön magamat hibáztattam, biztos nem tudok annyit, amennyit kéne vagy nem kezelem elég jól a rendszereket, vagy csak nem vagyok elég rátermett, biztos egy vagányabb embert keresnek. De Ő rögtön leállított. Próbált megnyugtatni és mondta, hogy ilyen nincs. Most azonnal írjak egy emailt, hogy legyen nyoma a telefonbeszélgetésre tett reagálásomnak és ne hagyjam magam, mert biztos van valami a háttérben, amiről nem tudok, mert egy hét alatt nem tehettem semmit, ami miatt kvázi kirúgnak egyik napról a másikra. Igaza volt, és össze szedtem magam, nem zokogtam. Az órám elkezdődött, bekullogtam, bár egyáltalán nem emlékszem, miről is volt szó, mert az emailt írtam és elkezdtem ezerrel keresni a diákszövetséges szerződésemet, hogy mi van ilyenkor.

Megírtam, hogy nem fogadom el ezt a döntést és kézzel fogható indok nélkül nem is áll módomban felmondani. Aláírtuk a szerződéseket és ez nem így működik, hogy felhívnak és ki vagyok rúgva. Szerintem kulturáltan fogalmaztam és mindent beleírtam, amit csak tudtam. Tények és hivatalos álláspontok.

A diákszövetséges szerződésben meg is találtam, hogy ha mérhetetlen durva hibát is vétek, elsőre nem bocsáthatnak el, hanem kb. harmadszorra és akkor is közös megegyezésen kell alapulnia a felmondásnak, mert egy diákmunkás teljesen más, mint egy „normál” munkaerő. Elküldtem. Írtam a felettesemnek is, aki rögtön felhívott és olyan volt a hangja, mint aki tud valamit. Meg se lepte, amit mondtam. Megnyugtatott, mondta, hogy jól tettem, hogy írtam és reagáltam és mondta, hogy reggel menjek be és ne aggódjak. Nagyjából megnyugodtam, de nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Pokol volt az az este.

Válaszként a mailemre annyi jött, hogy holnap átbeszéljük… Szép... Úgy mentem másnap be a munkahelyemre, mint aki az akasztására megy. Mikor beértem, a felettesem fogadott. Közölte, hogy ne aggódjak nem hagyja, hogy ki legyek rúgva. Elmondta, hogy a kósza pletykák erről a részlegnél nem másról szólnak, mint az említett részlegvezetőről. És azok bizony nem csak pletykák, hanem a kőkemény valóság, amiknek csak a csúcsa szállt a szélben…

Megtudtam, hogy a részlegvezetőnek évekig komoly afférja volt cégen belül egy asszisztenssel úgy, hogy házas volt. Olyan komoly volt, hogy gyakorlatilag egy második élete volt.

De persze borult a bili, valahogy kipattant a dolog és éktelen balhé volt belőle nagyjából 2-3 hónappal azelőtt, hogy odamentem. Csakhogy a dolog nem csitult el teljesen, bár nem mentek szét, nem is volt minden rendben. Ráadásul az osztályvezető otthon a feleségnek állítólag elkezdte ecsetelni, hogy felvettek egy fiatal és csinos gyakornokot, amire a nő nyilván vérszemet kapott és kijelentette a férjének, hogy ki kell rúgnia.

A felettesem mondta, hogy már beszélt a vezérigazgatóval is, tud mindent, menjek fel hozzá is. Eszméletlen megalázó volt, úgy mentem a folyosókon, mint egy kibelezett kismacska. Mindenki tudta, láttam a szemükben. Páran próbáltak vigasztalni is, de igazán senkinek sem volt hatalma ez egész ellen tenni. Mindenki sajnált és eszméletlen kínos volt. Beszéltem a cégjogásszal is, aki annyit mondott, hogy neki a cég jogait kell képviselni. Bár azért utána még elmondta, hogy milyen lehetőségeim vannak.

Az a pár óra aznap reggel felért az örökkévalósággal, míg be tudtam menni a vezérigazgatóhoz. Az osztályvezető persze nem merte betolni a képét... Amikor bementem a vezérigazgatóhoz, küszködtem a könnyeimmel. Nagyon megalázó volt az egész úgy, hogy semmit nem csináltam.

Meglepetésemre nagyon normális volt. Röviden és tömören közölte, hogy természetesen nem rúgnak ki és semmilyen univerzumban nem állja meg a helyét ez a viselkedés. Viszont szépen kér, hogy ne jelentsem fel őket és ne is mondjak fel. Ha kínos, áthelyez egy másik részlegre, de szeretné ha maradnék. Más se hiányzott év közben, mint egy munkahelyváltás, ezt neki is elmondtam. Rengeteget beszéltünk, már nem emlékszem, mikről, de sokáig voltam bent. Abba maradtunk, hogy ha bármi atrocitás ér engem a jövőben, bármilyen formában, nem szívesen, hiszen fontos kulcsember a cégnél, de megválik tőle. Illetve azt mondta, nem kell részt vennem azokon a megbeszéléseken, amiken jelen van.

Erre egyszer csak megkérdezte, hogy bánom-e, ha bejön és csatlakozik hozzánk. Lefagytam... és hát, mit mondhattam volna!? Úgyhogy bejött... némi szégyen volt az arcán de semmi egyéb. Rögtön mentegetőzött, hogy abba maradtunk, hogy ma beszélünk ő semmi véglegeset nem mondott… Mérges voltam és határozottan közöltem, hogy ha nincs más, én mennék. Elköszöntem a vezérigazgatótól és kijöttem.

Kicsivel később ő is lejött és behívott az irodájába, hogy szeretne még pár szót váltani velem. Mondtam, hogy ha nyitva marad az ajtó, akkor oké. Beleegyezett.

Elkezdett a magánéleti problémáiról és a helyzetéről beszélni és az ősbizalom sérelmeiről a házasságukban, amit épít fel újra... Megállítottam és közöltem, hogy semmilyen mértékben nem tartozik rám az ő házassága és magánélete és ne higgye, hogy bármi együttérzést kiválthat. Megértette és én ott hagytam.

Maradtam a cégnél, ameddig a suli miatt kellett, de utána felmondtam. Közben az egyik munkatársam felesége is írogatott nekem, hogy biztos kikezdtem a férjével. Behívtam a tárgyalóba az érintett munkatársam, akivel a pár hónap alatt kábé két szót, ha beszéltem és megmutattam neki. Közöltem, hogy állítsa le, mert rendőrséghez fordulok zaklatásért. Nem értettem... mit gondolnak az emberek? És mi alapján? Sose ebédeltem a kollegákkal, sose mentem csapatépítőre és kerültem minden egyéb „haverkodós” kollegát már a kezdeti történések miatt is...

Besokalltam, felmondtam, eljöttem. Nem mondom, hogy megnyugodtam rögtön… Pláne, mivel felhívott az osztályvezető is, mikor felmondtam, hogy szerinte csak „menekülök”. Gondolsz, amit akarsz - gondoltam, de nem érdekelt, nem magyarázkodtam. Soha többé nem beszéltünk hálistennek.. Kellett idő, míg feldolgoztam ezt az időszakot. De szerencsére lett másik munkám és az élet megy tovább. Talán idővel fel tudom dolgozni teljes egészében, de mai napig van bennem egy kis harag egy kis csalódottság. Talán most, hogy kiírtam magamból, kicsit jobb lesz. De senkinek nem kívánok ilyen pályakezdést...