Borítókép: Ő már nem az az ember, akihez hozzámentem Forrás: Getty Images

Ő már nem az az ember, akihez hozzámentem

"Keserű a pohár, de muszáj kiürítenem." Rózsa megrendítő vallomása következik.

Ezer éve? Millió éve? Két egyetemista állt egymással szemben egy házibuliban. A könyvtárban. A koleszban. Az ágyban. Az oltár előtt. Mindkettőnek ragyogott a szeme, és lángolt a szíve. A férjem göndör barna hajába belekapott a szél: azt hiszem, először abba szerettem bele. Sírtunk, nevettünk, örökre szóló fogadalmat kötöttünk. Nézem a régi fényképeket: két gyerek tekint naivan és bizalommal a jövőbe, miközben szorosan fogja egymás kezét.

Úgy éreztük, miénk az egész világ, és bármit megtehetünk benne. Fogalmam sem volt róla, hogy ez majd nem marad így.

Ha most ránézek, egy teljesen másik ember áll előttem.Nem az ősz fürtök, nem a kopaszodó homloka bánt, le tudok mondani a göndör loboncról. Nem is a ráncos állról van szó, vagy a májfoltokról az arcán. Inkább a szeme zavar, amiből kiköltözött az élet. Üres lett, kedvetlen. Távol van tőlem.

A szívemben még mindig ő az a fiú, akit halálosan szeretek. Aki ámulattal bámulta a csillagokat, a naplementét, a tengert, a megszületett gyerekeit. Aki rajongott a presszókávéért, Korfuért és a pinceborozókért. De hiába keresem azt a régi arcot. Ez a kedves, bizakodó arc, ami az emlékezetemben él, megváltozott, eltűnt, és már csak fényképekről tudom pontosan felidézni.

Először az együtt töltött idő csökkent. Érthető, jöttek a gyerekek. Elmaradtak a hajnali kádban fetrengések, a közös borozások, a bókok, a sok buta kuncogás.Győzködtem magam, hogy nyilván nem az én boldogságom a legfontosabb, a családot el kell tartani, a sok munka pedig idővel, stresszel, gondokkal jár. Elfoglaltam magam az ikerlányokkal, volt nekem is feladatom elég.

És huss, elrepültek az évek. Gyorsabban, mint ahogy az ember kinyitja és behunyja a szemét. A lányok tizenévesek lettek, mi középkorúak. Még mindig az volt, ami tizennyolc évvel ezelőtt. Munka, most már mind a kettőnknek. Stressz. Csend. Társas magány, ahogy magazinokban mondják. Valaha volt egy szeretőm, legjobb barátom, partnerem. Mára csak lakótársam maradt, akivel közösen fizetjük a közüzemi számlákat. A tökéletesnek hitt szerelem ugyanarra a banális sorsra jutott, mint sokmillió másik házasság. Minden fény kihunyt benne, és a felek még csak észre sem vették.

Új emberek lettünk, rosszabbak, mint egykoron. Igaz, felneveltünk két tökéletes gyereket. Ha rájuk nézek, és látom, mennyire hasonlítanak az apjukra, elmosolyodom. De csak ezek a felhőtlen pillanatok léteznek. Eltelt huszonhárom év, és én semmi mást nem tudok mondani az eltelt tizennyolcból, amiért megérte ennyire megváltozni.

Keresgélem a szavakat, hisz nem történt semmi különös. Kevergetem a konyhában a pörköltet, a lányok buliznak valahol, ő a nappaliban ül, olvas, vagy a számítógépén pötyög. Nem beszélgetünk. Élünk a saját buborékunkban. Fogalmam sincs, vannak-e barátai, van-e szeretője, megosztja-e valakivel a gondjait, örömeit. Vannak-e neki egyáltalán, vagy valaki egyszer észrevétlenül kicserélte az én melegszívű férjemet egy robotra.

És ő hogy láthat engem? Gondol néha a régi szép napokra? Az esküvőnkre? Az elszállt fiatalságra? A hamvába holt reményre? Vajon én is egy megsavanyodott öregasszony lettem, akire ha ránéz, csak két holt szemgolyót lát, amik egykedvűen néznek rá vissza egy ráncosodó arcból?

Ha egy filmben lennénk, most berohannék a szobába, és ráborítanám az elmúlt tizennyolc év összes bennem rekedt sérelmét. De ez nem egy film. Úgyhogy szótlanul kevergetem a pörköltet tovább, és arra az öt évre koncentrálok, amit még úgy töltöttünk együtt, hogy érdemes volt élni.

Galériánkban tanulmányozhatod a jeleket, vajon a válás felé tartotok-e...