Az ember a szeretteinek, barátainak a legjobbat akarja. Így vagyok ezzel én is, így hosszú hezitálás után megszületett ez a levél, ami remélem, még ha közvetetten is, de célba ér, és talán nem csak az én barátnőmnek nyitja fel a szemét, hanem más, hasonló cipőben járő nőnek is.

"Kedves Dóri!

Végtelenül sokáig agyaltam rajta, hogy megírjam-e neked ezt a levelet. Hogy miért? Mert mindig is úgy gondoltam, hogy egy barátot szeretni kell, tisztelni, és támogatni. Nos igen, ez esetben most az utóbbi szón van a hangsúly. Az elmúlt nagyjából 10 évben, amióta együtt vagy a pároddal sok minden történt már velünk. Átéltük a felnőtté válás minden jó és rossz pillanatát, ott voltunk egymásnak, ha kellett, és volt úgy is, hogy kis időre eltávolodtunk. Úgy hiszem mindennek megvolt azt oka, és semmiben nem is akarom mentegetni magamat, ha bármivel kapcsolatban is úgy érzed, nem voltam elég jó barát, vagy szimplán csak nem voltam ott, amikor jó lett volna. De most úgy döntöttem, hogy felülemelkedve a félelmeimen, hogy akár örökre elveszíthetem a bizalmadat, és a barátságodat, mégis leírom mit gondolok az életedről. Tudom, nem kérted, és te sem tetted ezt velem soha; de talán esetemben nem is volt rá szükség. Nem vagyok gondolatolvasó, de elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, már egy ideje kételyek gyötörnek.

Láttam a tekintetedben, amikor elfogadtad a jó 5-6 évet megkésett lánykérést, és amikor a közös lakásvásárlásról, meg a puszta megszokásról beszélgettünk. Igen, nem volt véletlen, hogy néha bedobtam a témát más párok életéről, hiszen azt reméltem hátha magadra ismersz a helyzetből. Sajnos ki kell mondjam: a ti kapcsolatotokat már rég nem a szerelem élteti, hanem a megszokás. Féltek a változástól, az újtól, magától a félelemtől, attól, hogy kik, vagy mik lesztek a másik nélkül; miközben most sem tudjátok igazán, hogy együtt kik vagytok. Féltek kilépni a hosszú évek alatt, gondosan felépítgetett, komfortosnak tűnő valóságotokból, mert nem hiszitek el, hogy külön-külön, valaki mással akár jobb is lehet. Nagyon sajnálom! Tényleg. Mindketten annyira értékes, és szeretnivaló emberek vagytok! De még többek lehetnétek, ha meg mernétek lépni a bizonytalant: BOLDOGOK. Csupa nagy betűvel.

Ne érts félre, egyetlen kapcsolat sem fenékig tejfel, mindegyikért keményen kell dolgozni mindkét félnek! A baj csak akkor van, ha a felek nem erősítik, hanem inkább visszahúzzák, gyengítik egymást. Én pedig azt látom, hogy nálatok ez utóbbi van érvényben. A levelem célja nem a hidegzuhany, vagy az okoskodás, hanem az, hogy lásd végre magatokat az én szememmel. A barátaitok szemével. Akik mindannyian így együtt ismertek meg benneteket, és talán már réges rég elkönyvelték, hogy ti egymásnak vagytok teremtve, miközben látják az újra és újra előtörő, rendezetlen és elfojtott konfliktusaitokat is. Nekem már volt szerencsém megtanulni, hogy nem számít mi a jó a többieknek, amíg nekem rossz. Ezt most azért mondom, mert egyszer elhintetted a mondatot, hogy „már mindenki úgy megszokta, hogy együtt vagyunk”. Hidd el, azt is megszoknák, ha nem lennétek! Ne másnak akarj megfelelni! Sőt, a párodnak se! Nem kétlem, hogy mindketten szerettek valamit a másikban, amit nem akartok elengedni...de figyi, nem is kell! Attól mert két ember nem tudja, vagy nem akarja együtt folytatni, még lehetnek jó ismerősök, barátok, miután elgyászolták a szakításukat.

Tudod, gyerekkorunkban mindig is úgy képzeltem, hogy legyünk akármilyen távol, vagy közel, rád mindig úgy gondolhatok, mint egy igazán felszabadult, céltudatos, boldog nőre. De most, felnőttként nem ezt a nőt látom. Attól félek, hogy a már most is igen szürke és monoton hétköznapjaid idővel még rosszabbá alakulnak, ha ősszel kimondod a „boldogító” igent, és még szorosabbra fűzöd azt a kapcsolatot, ami eddig is csak elszívta az életenergiádat. Egyszerűen csak nem akarom, hogy csalódj! Félek, hogy 10 év múlva rájössz arra, amit én már most tudok, és akkor még nehezebb lesz elszakadni, még nagyobb fájdalommal jár majd. Mert lehet, hogy akkor már nem csak ketten lesztek, és ezzel örökre egymáshoz láncoljátok magatokat, ami egyikőtöknek sem lesz könnyű.

Ne érts félre: mindketten remek emberek vagytok, egyszerűen csak jobbak, boldogabbak lennétek valaki más mellett. Tudom, hogy minden nap igyekszel elnyomni magadban az őrlődést, meg a sokszor felmerülő „de akkor mégis hogyan”-t, de ha ez megnyugtat, a párod is régóta küzd ezekkel a gondolatokkal. Emlékszel, régebben, amíg többször összejártunk, volt, hogy vele is beszélgettem. Ő is hezitált. Ennek már vagy 5 éve, de semmi nem változott, az pedig végképp nem mondható el, hogy jobb lenne. A mások előtti veszekedéseitek, sértődéseitek, sokszor közszemlére tett magánéleti töredékeitek mind-mind arról árulkodnak, hogy a közös életetek már régóta egy nagy hullámvasút, amiről valamiért nem vagytok képesek leszállni.

Nem akarom, hogy most úgy tűnjön, én vagyok minden „jó” elrontója, vagy az, aki kéretlenül beleszól a dolgodba. Egyszerűen csak nem akarom többször felvenni a pókerarcot, amikor találkozunk, és tettetni, hogy örülök, amikor megpróbálsz örülni az esküvői előkészületeknek. Ha igazán akarnád ezt, nem hagyná el véletlenül sem olyan mondat a szádat, hogy „sok idő van még szeptemberig, bármi megtörténhet...”. Én pedig nem állnék ott értetlenül, hogy most akkor megvesszük azt a menyasszonyi ruhához tökéletesen passzoló nude cipőt, vagy várunk még nyár közepéig, amíg kitalálod, mit akarsz az életeddel. Sosem késő újrakezdeni, a nehézségeken te is képes vagy átlendülni, ahogy sokan mások is tették már. Tudod, hogy én is közéjük tartoztam. És itt vagyok, a saját életemben boldogan, de érted aggódva, és bizakodva.

Bízva abban, hogy olyan döntést hozol, amit nem bánsz meg, de ami a legfontosabb: hogy talán végre igazán boldog leszel! Olyan, mint amilyennek ezer éve, kölyökként megismertelek. Kérlek, ne feledd: én azóta itt vagyok, és itt is leszek neked!"

A cikk eredetileg a joy.hu-n jelent meg. Még több hasonló tartalomért kattints ide!