Személyes élmények, semmi filmes beütés, de a hepiend azért nem marad el.

Meglehetősen csöpögős történetnek indult a miénk egy napfényes őszi délután. Éppen azzal a biztos és boldogító érzéssel léptem ki utált munkahelyem ajtaján, hogy felmondtam, amikor szembejött Ő és beleütközött a bájvigyoromba. Azt hitte, a filctollas fején derülök. Pár perc múlva mellém gurult a betonon, levágott valami feledhetetlenül gagyi szöveget és elhívott kávézni. Két hétre rá mindketten felbontottuk többéves kapcsolatunkat, Ő hozzám cipelte végtelen számú sporttáskáját, valamint annyi hangfalat, amennyivel egész társasházakat lehetett volna megtáncoltatni. Kis vita után mindannyian maradtak. Én zacskós sajtszószból tésztát főztem, így Ő beleszerethetett a háziasságomba és a nagy lelkembe, én a határozottságába és a humorába. Mézeshetek következtek eljegyzéssel, utazással, esküvővel, találkozásunk első éves évfordulóján pedig már egy négy hónapos baba mocorgott a hasamban.
A családtagok és ismerősök túl korai gyermekvállalásra vonatkozó, jóindulatba hajló megjegyzéseit lazán hárítottuk és egymás kezét szorongatva ismételgettük: ez nekünk éppen így jó. Ez három éve történt. A köztes időszakban megéltünk családi harmóniát, gyermekimádatot, elidegenedést, töméntelen veszekedést, közönyt és jó néhány szétköltözéses elhatározást. Mostanra tartunk ott, hogy megint elmondhatjuk: nekünk éppen így jó.

Samu: súlyosbodik a helyzet
A kisfiunk születése utáni első fél év csodásan telt. Samu evett, ivott, aludt és sokat mosolygott. Kis rácsos ágya ugyan egy szempillantás alatt nyomult be a hálószobánkba, de egy aludttejként szunyáló kölök ugye nem sok vizet zavar. Persze nálunk nem is volt vészes
a veszély, hiszen császáros szülésem után még jó pár hónapig gondolni sem akartam a szexre. Aztán valahogy megszoktam, hogy kiszorult a napirendből. Nem így Ő. Férfiként viselte a nehéz időket és szintén férfiként kezdett sztrájkolni, amikor kórossá vált a hiány. Nem értettem, miért nem érti, hogy ha egész nap cipelem a kilenckilós pöttömöt, akkor estére szellemi és fizikai hulla vagyok. Addig mondtam, amíg sajnos megértette.
Amikor Samu féléves lett, kruppos köhögőrohamokat produkált, lázas lett, és a fejében minden begyulladt, ami elképzelhető. Éppen saját szobájába való átszoktatási projektben voltunk, de az orvos azt mondta, nem szerencsés most sírni hagyni. Szemrehányó pillantásokat vetve páromra, anyatigrisként vittem át a forró gyermeket a hitvesi ágyba. Egy hét múlva a kicsinél furcsa, visszatérő éjszakai hasfájások jelentkeztek, s a helyzet egyre rosszabbodott. Csak másfél hónap múlva jöttek rá, hogy tejallergiás, ezért szűköl szegényke reggelig. Addigra Ő már – közös megegyezéssel – kivonult a hálószobánkból, elvégre is aki nappal pénzt keresni jár, az nem virraszthatja végig az éjszakai műsort. Többhavi nem alvás után aztán legfontosabb dolgunknak nem azt éreztük, hogy a kicsit visszapateroljuk a saját ágyába, hanem hogy néhány órát alva töltsünk. Így visszanézve, férfi-női viszonyrendszerünk első bástyája itt omlott össze.

Problémahalmaz
Egy este hazajött és azt mondta, ez így nem megy tovább, olyan, mintha nem is élnénk. Tökéletesen egyetértettem vele. Közös programjaink a fiunkkal hármasban szerveződtek, Ő éjszakázós típus lévén sokáig fent volt este, én korán feküdtem és keltem a gyerekkel hatkor. Észrevétlenül korlátozódtak mindennapi témáink a gyakorlati semmiségekre, vesztek ki belőle a régen oly élvezettel folytatott, elvi jellegű viták, nyom nélkül tűntek el a kicsi feje fölötti cinkos mosolyok, fagytak ki közülünk a bensőséges érintések. Ha hazajött, kezébe nyomtam a gyereket és csak csöndet akartam, Ő meg, ha hazajött, csak meleg családi légkört és nyugalmat akart. Mindenki küzdött ugyan a maga módján, de áttörés nem történt.
A helyzet lassan, de biztosan mérgesedett. Közös életünk problémahalmazzá vált, amelyet az Ő munkájának monotonitása, gyermekkorának feldolgozatlan traumái éppúgy nehezítettek, mint anyám takarítási mániája vagy az a majomszeretet, amellyel fiam hozzám kötődött.

Már felidézni se tudtam
Egyre gyakrabban eszméltem úgy a délutáni bóbiskolásból, hogy megcsapott a felismerés: én nem ilyen férfi mellett akarok megöregedni. Képzeletbeli listámon sorakoztattam a hiányosságait, s ezen a spiritualitás elutasításától a makacsságig lassan minden megtalálható volt. Minden igyekezetem ellenére sem tudtam felidézni az érzést, amikor még jónak láttam mellettem egy racionálisabb, földönjáróbb típust, aki lehúz a magam elvontságából, mint ahogyan azt sem, hogy szuper döntési képessége valaha magával ragadott. Gondolatban fölhánytorgattam neki, amiért nem érezhetem mellette nőnek magam, és képzeletemben mind többször jelent meg egy sosem látott férfi, aki újra kihozza belőlem az ösztönös, vadító, vörös bugyis nőstényt. Közben azt tettem, amit másnak is javasoltam volna, igyekeztem finom jelzésekkel kommunikálni a bennem zajló folyamatokat. Csakhogy a válasz bizalmatlanság volt, fokozódó türelmetlenség, ami a hétköznapokban egyre több és egyre hangosabb vitát termelt. Magam nem vagyok üvöltözős típus, sőt, az ilyen konfliktuskezelés kifejezetten idegesít, így még a módszereink is ütköztek, nemhogy a mondanivalónk. Már-már mindketten robbantunk az első kétes szóra, toleranciának, szeretetnek nyoma sem maradt, ellenben megszaporodtak az egyeztetési tárgyalások a különköltözés ügyében.

Aztán egy könnyű estén
Tavasz vége felé egy este aztán elhívtuk Esztert, aki pár hete beférkőzött gyermekünk kegyeibe, és megkértük, őrizze a kölköt álmában, amíg mi két év után lejutunk egy pohár borral a saját kertünkig. Ott ült Ő, akibe valaha olyan piszkosul szerelmes voltam, kiábrándultan, fásultan, csendes beszéddel, hangjában sosem tapasztalt lemondással. Elmesélte, hogy nála az ordítozás csak a jéghegy csúcsa, mert elfogytak az eszközei, hogy értésemre adja: hiányzom neki. Mármint nem én, hanem az, akit valaha feleségül vett.
A szúnyogokon kívül valami más is lehetett a levegőben, mert ezúttal leesett, amit hónapok óta magyarázott. Abban a pillanatban ráébredtem, hogy a veszekedéseink hangerejéért ugyan ő a felelős, de minden más az én saram. Tudom, hogy olyan, mint egy tündérmese, de higgyétek el, így történt: a fene sem tudja, miért, de azzal a nappal megváltozott a helyzet.
A közös célért valahogy képesek lettünk túllépni erősen őrzött határainkon. Ő azóta nem emelte fel a hangját, én pedig jó kedvvel várom haza. Lassan újraéledtek a vicceink, nevetünk magunkon, a gyereken, máskor a tehetetlenségünkön, a gyengeségünkön. Mindkettőnkben visszakattant valami a helyére: döntöttünk és újra alapértelmezetté vált, hogy mi együtt akarjuk… a mindent. Ennek a kapcsolatnak a keretein belül igyekszünk megélni az összes szerepet, amire vágyunk.
Persze van olyan délután, amikor arra ébredek, hogy bilibe lóg a kezem és egy kreol bőrű, olasz jampit hurcolok magammal haza. Erre az esetre viszont már kidolgoztam a vészforgatókönyvet: előveszem a vörös bugyimat, a kreativitásomat és kitalálom, hogyan hozhatom ki Belőle a vadító jampit. Legfeljebb majd kirakom a napra sülni.

Szerző: Székely Sarolta, fotó: europress. Ez a cikk a 2011. évi szeptemberi szá,ban jelent meg. Minden jog fenntartva.