Nem a home office a boldog házasság titka - 8 hónap után alig várom hogy külön legyünk a férjemmel
Én a szülés előtt is otthonról dolgoztam, hozzászoktam a saját kis rutinomhoz és jól bejáratott menetrendemhez. Amikor reggelente elcsendesedett a lakás, beraktam a mosást, gyorsan rendbe hoztam a lakást az oviba, munkába indulók tornádója után és nekiültem egy bögre kávé társaságában dolgozni, ahonnan legközelebb csak ebédidőben álltam fel.
Az utóbbi hónapokban viszont teljesen felborult a rendszer, és nem csak azért, mert egy újszülött anyukája lettem, hanem azért is, mert a férjem munkahelyén továbbra is az otthoni munka volt bevezetve, ami mellett az én tudatos menetrendem szépen lassan köddé vált.
A férjemmel gyakran beszélgetünk arról, hogy milyen szerencsésen jöttük ki ebből a nehéz helyzetből, hogy a kisfiunk első fél évében otthon lehetett velünk, ha belegondolunk ehhez képest a normál két hetes apai szabadság nagyon kevés. Sokkal magabiztosabban és jobb hangulatban éltem meg én is az első hónapokat, többet tudott segíteni nekem a baba körül és a kapcsolatunknak is sok mindenben jót tett, hogy a három gyermekes létbe közösen vállvetve tudtunk belerázódni.
Nagyon szeretjük egymást, viszont arra egyikünk sem számított, hogy 11 év együttlét és 6 év házasság után a karantént követő időszak hozza el azt az érzést bennünk, hogy jó együtt lenni, de néha jó lenne külön is!
Ezalatt a 8 hónap alatt többet láttam és tudtam meg a férjemről, mint a 11 év alatt, hiszen egy helyen dolgozunk, éljük a házas életünket és neveljük a gyerekeinket, ami nagyon furcsa és szokatlan helyzet mind a kettőnknek.
Egyre gyakrabban kaptunk össze apróságokon egyre, egyre több idegesítő szokására figyeltünk fel a másiknak és egyre több dolog kezdett el zavarni a másikban, amire korábban fel sem figyeltünk volna.
Ő túl hangosan beszélt, a telefonos konferenciái alatt, én meg zsörtölődtem mindenért. Ő folyamatosan telefonnal a fülén mászkált fel-alá a lakásban, én meg folyton meséltem volna neki, Ő akkor kezdett volna mély beszélgetésekbe, amikor végre belevágtam a munkába a fiunk alvás idejében, én pedig a plafonon voltam tőle, hogy kimentek a fejemből a nehezen összeszedett gondolatok, amelyek amúgy is olyan bizonytalanok voltak fáradt anyai fejemben, mint tavasszal az időjárás.
Ahhoz már egész jól hozzászoktam a hónapok alatt, hogy hogyan legyen gyereksírástól mentes a lakás, ha éppen megbeszél a külföldi ügyfelekkel, de azt sosem fogom szerintem megszokni, hogy néha videókonferenciát tart, így eshetett meg az is, hogy egyszer szépen betrappoltam a németekkel folytatott megbeszélésébe egy száll melltartóban, miközben azt ecseteltem hangosan, hogy a hozzátáplálás miatt megint a dekoltázsomból szedhetem ki a banánt.
Egy szó, mint száz, tudtuk, hogy változtatásokra van szükségünk, különben szépen lassan elmondhatjuk, hogy mi nem a karantén alatt váltunk el, hanem utána! Elsősorban megbeszéltünk fontos szabályokat, amit a másik munkája és napi rutinja kapcsán fontosnak tartottunk. Ebédelni közösen fogunk, de ezen kívül a férjem elvonul további „balesetek” megelőzése érdekében egy külön szobába, és én is csak akkor zavarom, ha nagyon fontos, nem pedig akkor, ha elfogyott a tej.
Mind a kettőnknek újdonság volt, hogy folyamatosan otthon vagyunk és bármilyen jó volt, hogy ott vagyunk egymásnak, be kellett látnunk, hogy szükségünk van némi időre külön is.
És amikor az első enyhítéseket behozták, mind a ketten egyetértésben mondtuk ki, hogy a kéthetente két nap külön munka mind a kettőnknek felüdülés lesz és még a kapcsolatunkat is megmenti!