Naszvadi Judith: Alternatív happy end

Borítókép: Naszvadi Judith: Alternatív happy end Forrás: Canva (DAPA Images)
A Szabi? Na, vele nagyon vigyázz! Nem, nem úgy veszélyes, csak… Mesélt már a gyerekeiről? – egész nap ez a rövid beszélgetés visszhangzott a fejében. Az idősebb, személyügyes kolléganő pártfogó kedvességgel avatta be őt a részletekbe. Pedig nem is mondott neki semmit, csak mellesleg említette, hogy jó Szabival együtt dolgozni. Erre az egy mondatra csapott le aztán a kolléganő. Naszvadi Judith novellája.

Szabi kedves volt és segítőkész. Mindenki ilyen munkatársat kívánna magának, ha új helyre kerülne. Tőle mindig lehetett kérdezni, sose húzta a száját. Aztán úgy alakult, hogy egy hónap múlva közös projektre lettek beosztva. A mindkettejük számára újszerű munka még közelebb hozta őket egymáshoz. Sokat nevettek, főleg apróságokon. Megtanulták, hogyan issza a másik a kávét, együtt jártak ebédelni. Vibrált a levegő köztük. A beszélgetések munka után is folytatódtak, chaten küldözgettek egymásnak mindenféle hülyeséget.

És csak annyit mondott a személyügyesnek, hogy Szabival jó dolgozni. Erre közli vele, hogy Szabinak már öt gyereke van négy külön anyától. És hogy mindig azt csinálja, hogy összejön valakivel, teherbe ejti, felépít egy házat, egy családi fészket, aztán mikor a gyerek már iskolába menne, akkor lelép. Összejön másvalakivel, akivel kezdi elölről az egészet.

Olyan hihetetlenül hangzott! Szabit nem egy sokgyerekes, kiégett apukának látta, hanem humoros és jóképű férfinak. Mégis… Hogyan lehetséges ez?

Szürreális volt a gondolat, hogy Szabi lehet, hogy teljesen más ember, mint akinek látszik.

Elhatározta, hogy vallomásra bírja. Úgy érezte, tudnia kell az igazságot, mert már túl közel kerültek egymáshoz.

Azt hitte, elő kell szednie női fortélyait, hogy kiszedje a férfiból az igazságot, de az, mintha megérezte volna a szándékát, a következő munkanapon belekezdett az élettörténetébe. Legalábbis a szerelmi életébe. A személyügyes nőnek igaza volt. Tényleg öten voltak Szabi gyerekei. A legkisebb alig kétéves. Az a kislány közös a legutolsó párjával. Nem, ezt a nőt már nem vette feleségül, csak együtt élnek. És együtt nevelik Szabi első két gyerekét is, akit az első asszony Szabira hagyott. A maradék két gyerek külön-külön a saját anyjával. És mind egy olyan házban, amit Szabi épített.

Nagyon kellett összpontosítania, hogy megértse, ki kivel van. Micsoda zilált élet! Már nem tudott úgy gondolni Szabira, mint korábban. De a férfi éppen most hozakodott elő azzal, amivel két nappal korábban biztos befutó lehetett volna, hogy mit érez, amikor együtt vannak bent, az irodában. És hogy már pénteken mennyire várja a hétfőt… Hmm… A nő diszkréten hárította a közeledést és következő napokra beteget jelentett.

Nagy mázlinak élte meg, hogy a projekt éppen kifutott, és az épület egészen más részébe kellett mennie, mire meggyógyult. Az első egy-két napon még élénken piszkálta a fantáziáját Szabi sztorija, de aztán valahogy kikopott belőle.

Hetekkel később feltornyosult a munka, ezért túlórázni kényszerült. Már egészen besötétedett, amikor hazaindult. Az aulában kivel futott össze? Szabival. Nyúzott volt, borostás és rosszkedvű. Muszáj volt megkérdeznie tőle, hogy mi a baj.

Azt mondta, még marad egy kicsit, mert annál jobb, minél később ér haza.

Az asszonya volt az ok, akivel nem lehet beszélni, nem lehet semmit, minden rossz lett. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, miért nem próbálja meg rendbehozni a kapcsolatukat. Szabi megvonta a vállát. Azt mondta, minek, hiszen úgyis lesz más.

Egy kis ideig még hallgatta a férfit, aztán az órájára nézett és úgy tett, mintha sietne valahová. Aztán ahogy az utcára ért, fellélegzett. Egy darabig bóklászott erra-arra a városban, cél nélkül. Az egyik kirakatban meglátta saját magát. Megtorpant egy pillanatra és felnevetett. Hálás volt és boldog, hogy megúszta ezt az egészet.