Niki barátnőmék mondhatni egy átlagos famíliát tudhatnak magukénak. Egy alsós és egy épp felsős általános iskolás fiú gyerekkel, vállalkozó férjjel/apával, és a multinál a belét is kidolgozó feleséggel/anyával. Mivel a nagyszülők nem a fővárosban laknak, így náluk mindig is kiesett a hétköznapokon is segítő kéz, hiszen a nagyik főztjét csak havonta egyszer-kétszer élvezhetik az unokák, amikor a kis család ellátogat hozzájuk. Niki férjének, Iminek jól működő kisvállalkozása van, amit legtöbbször az otthonukból egyenget, amíg a felesége 8 órában dolgozik, a kölykök pedig az iskolapadot nyomják. Már a kapcsolatuk kezdetén is látni lehetett, hogy Iminek nem okoz nagy gondot az önállóság, vagyis egy vajas kenyérnél azért jóval többet is el tudott magának készíteni, ha Niki épp nem ért rá beállni a konyhába, vagy nem volt otthon. (Nagy taps Imi anyukájának, amiért ilyen talpraesett férfiút nevelt!)

Amikor két év különbséggel megszülettek a gyerekek, Niki nagyon fontosnak érezte, hogy mindenből a legjobbat, a lehető legegészségesebbet adja nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fiúk csak hírből ismerik a chipszet, vagy hogy még sosem ettek vattacukrot; mindössze szerette, ha olyan étel kerül az asztalukra, amiről tudja, hogy miből és hogyan készült. Így csak főzött és főzött, lefagyasztott, kiolvasztott, melegített, habart, turmixolt, rántást csinált, stb stb. Jól elvoltak ezzel, amíg a kisebbik gyerek is iskolába nem ment, mert addig Niki csak fél munkaidőben járt vissza dolgozni, így akadt ideje elmenni a srácokért a suliba és oviba, és volt még ereje finom falatokat is rittyenteni nekik a konyhában.

Végre megszilárdulni látszott a fiúk iskolába való beilleszkedése, és a napközinek hála, Niki végre elvállalhatott egy teljes munkaidős állást, amire már régóta vágyott, hogy kicsit nagyobbakat léphessen az önmegvalósítás útján. Ekkor már fordult a kocka, és Imi vitte és hozta a gyerekeket a suliba, mert az anyjuk szinte egy nap sem ért volna oda értük a napközi végére. A főzés, - a takarítás, vasalás és az összes házimunka mellett, - persze ugyanúgy megvárta otthon Nikit, akkor is, ha egyszer-egyszer korábban szabadult, és akkor is, ha csak este 7-8-ra esett haza a túlórából. Mert hogy a srácoknak nem igazán volt ínyére a sulis menza felhozatala, - idézem: „de anya, a főzelék olyan, mintha, egyszer már kihányták volna!”, - így esténként igyekeztek a jó kis hazaival bepótolni a napközbeni kalória kiesést.

„Ez nem mehet így tovább! Tök fölöslegesen fizetjük a menzát, miközben ugyanúgy szétizzadom magam a konyhában esténként!” – panaszkodott egyre többet a férjének Niki, aki ezt egyszerre megelégelve összehívta a rögtönzött családi kupaktanácsot.

Közösen felvázolták az opciókat, melyek a következők voltak:

• A fiúk még pár évig kibírják a szar, - már elnézést, - ám de biztos kaját a suli menzán; - ezt viszonylag gyorsan leszavazták az érintettek.
• Befizetik őket egy másik menzára, vagy belvárosi étterembe, ahol minden nap menüt ehetnek; - ez nem volt rossz ötlet, de Niki megtorpedózta, de mert lelki szemei előtt szinte már látta a tésztát tésztával, húst hússal variációkat a srácok tányérján.
• Imi vállalja magára hétköznaponként a főzést, - dobta be az ötletet a férj, amiről Niki először azt hitte, csak rosszul hallja.

Pedig nem, mert Imi komolyan átgondolta, és úgy találta, hogy napi 1-1,5 óra főzés éppen bele fog férni a programjába, mivel ő amúgy is otthon dolgozik, és csak ritkán jár el partnerekhez, ez kézenfekvő megoldásnak tűnt számára. Közösen kidolgozták, megbeszélték a részleteket, aminek az lett az eredménye, hogy hétközben a férjjé a konyha, hétvégén pedig Niki öltheti magára a kötényt, nehogy kiessen a gyakorlatból.

A srácok rögtön elő is álltak a jobbnál jobb étel javaslatokkal és kívánalmakkal, tudván, hogy puhítható az apjuk, így biztosan legtöbbször az ő szájízüknek kedvez majd a menü. Kitűztek egy egy hónapos teszt időszakot, ami alatt Imi megmutathatta, hogy mit tud a konyhában: volt, hogy telefonos segítséget kért valamelyik nagymamától, és olyan is, hogy körbe vette magát szakácskönyvekkel, vagy órákon keresztül jelölte be az új recepteket az interneten. Működött. Hogy miért csinálta és csinálja még ma is? – szegeztem Nikinek a kérdést, a motivációt kutatva.

„Mert segíteni akar, ki akarja venni a részét a teendőkből; mert szereti a finomságokat; mert olyasvalaki, aki szeret adni és hiszi, hogy van még hova fejlődnie; és mert állítólag imádja nézni a srácok maszatos képét az elfogyasztott paradicsomos tészta után...” - kaptam a szinte ömlengő, de természetességgel megfogalmazott választ. Sőt, azt is megtudtam, hogy az elmúlt pár évben már jó néhány főzőkurzust is kijárt eme szuper férj, akinek egész biztosan többek is aranykeretbe foglalnák a nevét.

Ennek ellenére Niki szerint Imi rendre megkapja a barátoktól, hogy „mekkora papucs vált belőle”, de elmondása szerint tojik az egészre. Élvezi, hogy ily módon is segíthet működtetni a családját, hogy így több idejük marad egymásra a feleségével, és hogy talált magának egy „csak néhanapján bosszantó, de egész klassz új hobbit”.

Mit gondoltok a férj „önfeláldozásáról”? Nektek is jól jönne egy ilyen segítség, vagy be sem engednétek a párotokat a konyhába? Írjátok meg a véleményeteket kommentben!

Galériánkban még pár történetet találhattok, ki hogy vette rá a férjét a házimunka elvégzésére: