Miért harap a gyerek?

Borítókép: Miért harap a gyerek?
Vidám családi hancúrozás közben a 17 hónapos Liza jól beleharapott a papája arcába. Mintha ebben lelné örömét. A papának pedig fájt. Játék, agresszió? Bárdos Katalin pszichológussal beszélgettünk a témáról.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a családban játékosan, tréfából rendszeresen harapdálják a gyerek kezét, lábát, ennivaló kis testét. Ezt tükrözi vissza a kislány viselkedése.
De a szülők nyilván nem okoznak fájdalmat. Egyrészt eszükben sincs, másrészt a kislány nagy nevetésekkel honorálja a dolgot.
Na igen. A felnőttek különbséget tesznek a játékharapás és az igazi között. A gyereknek meg kell tanulnia, miben tér el a „mintha csinálnám” és a tényleges cselekedet. Ez egy általános tanulási folyamat. A csecsemő is kezdetben mellényúl a tárgyaknak, majd megtanulja betájolni és pontosan elérni őket.


Nem lehetséges, hogy a beszédet helyettesíti a harapás? A gyereknek valami mondandója van, de még nem tudja szavakkal kifejezni?
Sokféle oka lehet. A beszéd, a száj, a nyelv (mindkét értelemben) közel van egymáshoz. Azok a gyerekek például, akik kétnyelvű környezetben nevelkednek, mindig produkálnak valamilyen tünetet a szájuk körül. A harapás is egy ilyen lehetséges tünet. Ismertem egy angol-magyar kisfiút, aki óvodába kerülve vált olyan agresszívvé, hogy szándékosan harapdálta a többi gyereket, de meg se szólalt. Próbáltuk feloldani játékosan a benne levő feszültséget, s bábjátékot játszottunk vele. Úgy megharapta a vattával kitömött bábukat, hogy lehetetlen volt utána kisimítani őket.
Lehet ok az is, hogy a gyerek közösségbe kerül?
Nem kizárt, hiszen azzal, hogy bölcsibe vagy oviba kezd járni, megváltoznak körülötte az erőviszonyok. Eddig otthon megkapta a teljes figyelmet, most a csoportban egy a sok közül. Otthon minden az övé, itt közösek a játékok, a saját terébe behatolnak mások is. Egyszerre éri a leválás és a beilleszkedés élménye.
Visszatérve a harapdálós játékra, ne is játsszunk a gyerekkel ilyesmit?
Nem biztos, hogy olyan jó játék, az „úgy szeretlek, majd megeszlek”. Könnyen bekövetkezhet a bumeránghatás. Most mi csupa szeretetből, de viccből harapunk, aztán ő szintén csupa szeretetből, de komolyan visszaharap. Olyan helyzet ez, mint amikor a pillanatnyi kényelem kedvéért éjjel magunk mellé vesszük a síró gyereket az ágyunkba: egy idő után már nem a szülő, hanem a gyerek irányít.
Hogyan tanulja meg, hogy mi fáj a másiknak, ha mi csak mímeljük a harapást?
Pontosan erről van szó. Meg kell tanítani mímelni. Amikor azt játsszuk, hogy főzünk a babának, a macinak, akkor sem vesszük a szájunkba, amit kotyvasztunk (homokot, kavicsot, gyurmát), vagy amikor orvosost játszunk, akkor sem adunk valódi injekciót egymásnak (sem a babának). Mutassuk meg, hogy csak puhán az ajkunkkal „harapunk”, nem a fogunkkal, mert az fáj.
És ha a gyerek mégis fájdalmat okoz? Hogyan reagáljunk?
Határozottan. Kérdezzük meg, hogy haragszik-e. Van-e valami baj? Ez most nekem fáj, rosszul esik, szomorú vagyok. Ebben a kérdésben is következetesnek kell lenni, és kívül-belül egyformán kommunikálni. Ha nevetve mondjuk azt, hogy juj de fáj, azt a gyerek nem fogja elhinni. Akkor sem, ha tényleg fáj. És ne is csupán színleljük a haragot, mert azt is megérzi. Legyünk mindig hitelesek.