István a kollégám volt az első munkahelyemen. Épp nagyon rossz passzban voltam, mert nemrég elhagyott a fiú, akit halálosan szerettem. A barátaink boronáltak össze minket egy házibulin. Késő éjszakáig söröztünk és beszélgetünk, kiderült, hogy őt is rútul becsapta az előző barátnője. Szóval volt miről társalogni.

Másnap együtt reggeliztünk, este moziba hívott. Három nap múlva lefeküdtünk egymással. És mire észbe kaptam, mindenki úgy kezelt minket, mintha egy pár lennénk.

Mentségemre szóljon, hogy én szóltam neki: nem biztos, hogy ő az igazi. Nem vett tudomást a figyelmeztetésről. Fülig belém szeretett, minden érzelmét, amit az előző lány elhárított, rám irányította.

Ennek voltak jó oldalai, és sötét árnyékai is. Figyelmes volt, sokat nevettünk, jókat beszélgettünk, az ágyban is megértettük egymást. De nagyon féltékeny tudott lenni. Ha beszélgettem egy másik férfival, órákig duzzogott. Majdnem mindennap beszámoltatott arról, hogy mit csináltam. Eleinte mulattatott a viselkedése, néhány hónap után azonban zavarni kezdett. Sok fiúbarátom volt, nem akartam velük megszakítani a kapcsolatot, csak mert Istvánnak ez nem tetszik. Megmondtam neki, persze erre is megsértődött. Kezdtek megsokasodni a veszekedések.

Fél éve jártunk, és egyre csak gyűltek a felhők kapcsolatunk fakuló egén, amikor megtörtént, amiről nehezen tudok számot adni.Szilveszteri buliba voltunk hivatalosak egy szórakozóhelyre. Istvánnak nem volt fényes a kedve, mert megtudta, hogy ott lesz az egyik volt pasim is a gimnáziumból. Hiába magyaráztam neki, hogy egyáltalán nem érdekel, képtelen volt abbahagyni a duzzogást. Úgyhogy idegességemben már a buli legelején magamba döntöttem két vodkát.

István megpróbált leállítani, de elegem volt belőle. A negyedik vodka után elküldtem a fenébe. Olyan agresszív voltam, hogy tényleg otthagyott, de csak a bárpultig jutott el. Mikor láttam, hogy szemmel tart, elöntött a düh. Tényleg, miért tűröm ezt? Miért járok valakivel, aki így bánik velem? Alkoholgőzös agyam lázasan dolgozott a megoldáson, és ahelyett, hogy ott helyben tisztességesen szakítottam volna vele, a legrosszabb tanácsot adta, ami csak létezik.

Egy eldugott sarokban smároltunk vadul. Minden olyan gyorsan zajlott le, hogy csak egy idő után tértem magamhoz, amikor már tovább akart menni. Felocsúdtam, elmenekültem.

István végignézte, ahogy bemegyünk, és látott engem, amikor ziláltan, szétbomlott hajjal újra megjelentem. Ami közben történt, azt bőven kipótolta a képzelete. Sosem felejtem el a fájdalmat, amit akkor a szemében láttam.

Nem érdemelte meg. Lehettem volna felelős felnőtt. Szakíthattam volna vele méltóságteljesen. Én azonban olyan utat választottam, amitől máig borsózik a hátam, ha eszembe jut. Foghatnám a rengeteg vodkára, és részben igazam is lenne, de én rendeltem meg őket, én gurítottam le a torkomon. Senki sem kényszerített rá.

Másnap felhívtam, de nem vette fel. Harmadnap sem. Az igazság az, hogy soha többé nem vette fel. Akkor már nem dolgoztunk egy munkahelyen, megtehette, hogy szó nélkül megszakít velem minden kapcsolatot. Nekem olyan erős bűntudatom volt, hogy mindenképp szerettem volna megbeszélni vele, de nem adott rá alkalmat. És mivel én voltam a gonosz, azt kell hogy mondjam, megértem őt.

Eltelt néhány év. Nemrég megtaláltam Istvánt a Facebookon: sokáig nem regisztrált rá, a késői madarakhoz tartozott. Van egy két év körüli kislánya. Boldogan mosolyognak a lencsébe, a kislány homokozik, eszik, átöleli az apja nyakát. Nem tudom, miért, de a fotóktól megkönnyebbültem. Valaki mégis összeragasztotta a szívét. Nem tettem tönkre végleg. Soha nem tudtuk megbeszélni, de azért ez is valami.

Galériánkból megtudhatod, hogyan beszélnek a sztárok a szakításról!