Lombikból bébi

Borítókép: Lombikból bébi
Tavaly nyáron jártam először Hajni barátnőmnél. - Ez a háló, ez a dolgozószoba. - nyitogatta az ajtókat, mindenhova bekukkantottunk. - És ez lenne a gyerekszoba. - A szellő lobogtatta a narancssárga függönyt, egyébként teljesen üres volt a szobácska. Bólogattam, valóban nagyon alkalmas (lenne) gyerekszobának.
Hajnit még diákkorunkból ismerem, de az egyetem után sokáig csak kósza híreket hallottam róla. Eleinte azt, hogy külföldön tanul. Később azt, hogy hazajött, férjhez ment, nagyon boldog. A férje fölöttünk járt egy évfolyammal. – Mindig fogják egymás kezét, csak úgy ragyognak, öröm rájuk nézni – mondták a közös ismerősök, én pedig örültem, hogy ezek szerint Hajnival minden rendben van. Aztán véletlenül összefutottunk és kiderült, hogy van egy közös témánk.

Közös sors
A konyhában ültünk le, amíg forrt a teavíz. Próbáltunk „valami másról” beszélni, kérdezgettem Hajnit erről-arról. Hirtelen elhallgattunk, mert hangok szűrődtek át a falon. A szomszéd lakásban két kisgyerek kiabált, fel-alá trappolt. – Ezt hallgatom állandóan. – mondta Hajni. – Áthallatszik minden. A fürdés, a játék, a hancúr. Hát ez néha nehéz. Nem a zaj miatt. - Nem kellett magyarázni, pontosan értettem, hogy ez nem lehet könnyű.
Általában mindent jól értettem, amit Hajni mondott. Nekem is hasonló problémám volt, hasonló gondolataim. Amikor néhány hónappal korábban egymásba botlottunk a meddőségi központ folyosóján, mindketten túl voltunk az első néhány sikertelen próbálkozáson, csak a zsúfolt helyen addig elkerültük egymást. Attól kezdve időnként találkoztunk. Hosszú sétákat tettünk vagy kávézókba ültünk be, de a beszélgetéseink mindig ugyanoda lyukadtak ki. Hajni gyakran emlegette, milyen sok a baráti körben a kisgyerek, a munkahelyen a terhes kolléganő. De hát nem lehet minden kapcsolatot megszakítani, és teljesen elzárkózni.
Az ebédlő barátságosan színes volt, vörös és sárga fabútorokkal. Hajni bögréket kínált fel választásra, aztán teát öntött nekem. Közben arról beszélt, hogy nemrég voltak egy ismerős családnál, ahol kisbaba is van. Egész jól sikerült a látogatás, a babával is játszott. Végig jól tartotta magát, és csak otthon sírt. Elismerően bólogattam, mert csodáltam a bátorságát. Én magam akkor már régen nem voltam képes ilyesmire, hiába furdalt a lelkiismeret, hogy elhanyagolom a barátnőimet.


6,25%
A véletlen úgy hozta, hogy a következő beültetést mindketten szeptember elejére várhattuk, nagyjából azonos időben. Utána két hét várakozás, és ki is derül az eredmény. Ez járt a fejünkben, amíg néztük a bögréből felszálló teagőzt. – Meglesz ez pikk-pakk – mondta Hajni. Valóban nem kellett már sokáig várni, majdnem vége volt a nyárnak. Gyorsan kiszámoltam, mennyi az esélye annak, hogy mindkettőnknek sikerül, rögtön a következő alkalommal: – A 25 százalék 25 százalékát kell venni, az pedig 6,25 százalék! Na jó, hát ez valóban nem valami magas esély. – Hajniból kipukkant a nevetés. Azt mondta, nem vagyok normális. Nem lehet erről ennyire matematikailag gondolkodni.
Abbahagyta a nevetést, megint csak nézett a bögrébe. – Legalább nektek sikerüljön – tette még hozzá. Akkor már mindketten régen próbálkoztunk, és persze az is felmerült bennünk, hogy az egészet hiába csináljuk. Végül is nem mindenkinek jön össze. Hajni akkoriban gyakran beszélt az örökbefogadásról. – Az is sokáig tart, de legalább biztosan lesz belőle valami – mondta. Neki volt terve arra az esetre, ha a hosszú próbálkozás nem jár eredménnyel. Én még ekkor sem voltam hajlandó belegondolni ebbe a lehetőségbe. Továbbra is csak abban bíztam, hogy a kitartás majd előbb-utóbb… Mélyet szívtam a teagőzből. Talán a következő alkalommal.
Az a szeptemberi beültetés valóban megvolt pikk-pakk, mint a korábbiak. Eltelt a két hét várakozási idő is. A férjem elkísért a vérvételre és bejött velem, amikor az eredményt megtudtuk. – Sajnos, ez megint nem sikerült – mondta az orvos, és az arcára kiült az együttérzés. Nem először mondta ezt nekünk. De aztán áttért arra, hogy „mi legyen tovább”, belevágunk-e egy következőbe. Bólogattam, hogy vágjunk bele. Nem sajnálta ránk az időt, kérdeztem még ezt-azt. Például hogy továbbra is indokolt-e a lombikprogram (sajnos indokolt), és hogy legközelebb lehetne-e valami egy kicsit másképp.

Újabb forduló
Miután végeztünk, gyalog indultunk haza. A járdát elborították a lepotyogott gesztenyeburkok. Mutattam a férjemnek, hogy nézze csak, milyen sok az ikergesztenye. Szinte mind ikrek. Még nevettünk is. Aztán arról beszéltem, hogy én szívesen végigcsinálom újra az egészet, máris nagyon bízom a következőben.
A kezdésig volt még két hét. Néhány napra elmentünk Horvátországba, ez is belefért. Másik nyelv, napfény, tenger, mindez elterelhette a gondolataimat. Persze tudtam, hogy ha sikerült volna, nem ülnék itt, a homokos parton. Legfeljebb otthon, a teraszon sütkéreznék az őszi napon. És az mennyivel jobb lenne! De azért jól éreztem magam. A horvát nyelv kellemesen idegen hangzású volt, de már tudtam kérni kávét vagy kenyeret. Egyszer, amikor sétáltunk a parton, egy egész mondatot is megértettem. Sportkocsiból kékruhás kisfiút vettek ki, akkor ütötte meg a fülemet: „Jedo krukicu mami, jedo tati”. Kitaláltam, hogy ez azt jelenti: „Egyik kezecskét anyának, másikat apának.”
Amint visszaértünk, kezdődött minden újból. Elhoztam a gyógyszertárból a nagy doboz injekciót. Reggelenként adogattam be a hasamba, a bőrt becsípve. A meddőségi központban semmi sem változott, csak a zsúfoltság fokozódott. A sorbaállás kora reggel kezdődött az épület előtt, egy órát tartott csak a vasajtóig eljutni. Jó volt beljebb kerülni, akkor már csípős hideg volt. A vérvétel előtt a falhoz lapulva álltam a szűk folyosón, utat engedve a jövés-menésnek. Néha szóba elegyedtem a mellettem állóval-ülővel, de már nem szerettem, ha azt kérdezik, nekem hányadik.

Végre pozitív
Csak a beültetés alakult egy kicsit másképp. Kértem az orvost, hogy valamit változtasson rajta. Azt találta ki, hogy két részletben végzi, hátha ez nekem jobban beválik. Előbb két embriót tett be, aztán visszamentem még egyszer, akkor egy harmadikat. Így talán az esély is nagyobb, ebben lehetett bízni a következő napokban. Szerettem volna tudni, hogy Hajnival mi van, de az akkori reménykedő hangulatomban nem mertem felhívni. Csak annyit tudtam róla, hogy a szeptemberi beültetést elhalasztotta egy hónappal. Úgy sejtettem, azóta már túl lehet rajta, és talán csalódott.
Az eredményt hétfőn tudtuk volna meg, de előtte rosszul lettem. Vasárnap reggel a férjem bevitt a kórházba. Az ügyeletes orvos azt mondta, hogy folyadékkal telítődött a hasam, ami hormonkezelés után ritkán előfordul. Főleg, ha kialakul a terhesség. De majd ha meglesz a véreredmény, többet lehet mondani. Addig is kaptam egy ágyat. A hasam meg volt dagadva, ezért csak háton tudtam feküdni, legfeljebb a fejemet fordíthattam oldalra. Az ablakból ködös táj látszott, a fogaskerekű piros kocsija haladt a kopár fák mögött. A férjem ült mellettem, csendben vártunk, amíg visszajött az ügyeletes a hírekkel. A vérképem nagyon rossz, valószínűleg bent leszek néhány napig. Ja, és a terhességi teszt pozitív.
A hosszúra nyúlt kórházi fekvés után még egy kicsit ingatag lábakon álltam, de már kijártam az utcára. A könyvesboltban karácsony előtti zsúfoltság vett körül. Leültem egy fotelbe, az ölembe tettem egy nagy képeskönyvet a magzat fejlődéséről. Kikerestem, hogy most mekkora lehet, és milyen fázisokon ment át eddig. Lapoztam tovább a későbbi képekre. Ujjukat szopó babák, meleg vöröses színek, áttetsző bőr pirosan futó erekkel. Korábban is vonzott az a könyv, de nem is mertem belenézni. Most elmerültem a képekben, nézegettem őket hosszasan. Még mindig egy kicsit hitetlenkedtem, hogy ez engem is érint.
A kórház udvarán van egy gólyaszobor, amit mindig nagyon szerettem. Amikor bementem a meddőségibe az utolsó kontrollra, azt is megnéztem, körüljártam. Megfogtam a vaskorlátot, belenéztem a szökőkút medencéjébe: tele volt a tavalyi avarral. Azon gondolkodtam, hogy sokáig jártam ide. A legelső vizsgálatoktól számolva talán két évig, és előtte is milyen régen akartunk már gyereket. Többet nem kell jönnöm. Legfeljebb majd a második babáért, de hátha az könnyebben fog menni.

„A járdát elborították a lepotyogott gesztenyeburkok. Mutattam a férjemnek, hogy nézze csak, milyen sok az ikergesztenye. Szinte mind ikrek. Még nevettünk is.”

„A falhoz lapulva álltam a szűk folyosón, utat engedve a jövés-menésnek. Néha szóba elegyedtem a mellettem állóval-ülővel, de már nem szerettem, ha azt kérdezik, nekem hányadik.”

„Többet nem kell jönnöm. Legfeljebb majd a második babáért, de hátha az könnyebben fog menni.”