Beteljesült a tragikus románc, de tudtam, hogy a valóság előbb-utóbb pofán csap. Szép-szép a sok lopott óra, a csók a mozi sötétjében, a peremkerületi séták, de mind romantikus illúzió. Az álmodozás a kádban, a kancsalul festett egekbe néző ábrándozás csupán rövid ideig bizonyulhat erősebbnek a realitásnál.

Lépni kellett, s ő kilépett a házasságából. Ezt már nem vehettem félvállról. S biztos lehettem benne, hogy a drámai gubancok csak a moziban oldódnak meg derűs könnyedséggel.

A férjem érezte, hogy valami megváltozott. Mivel nincs gyerekünk, viszonylag szabadon jöhettem-mehettem, de a belső harc ideig-óráig titkolható el, hamar megjelent az arcomon, a zsigereimben, az álmaimban, és az ágyban is. Pisti nem mert rákérdezni, mi történik, de sokszor rajtakaptam, hogy figyel. Valójában nem akartam eltitkolni előle semmit, de belekezdeni se tudtam. Hogyan kell az ilyesmit csinálni? Kijön a fürdőszobából törülközőbe csavarva, vizes lábnyomokat hagy a padlón, ahogy szokta, és ami mindig idegesített, én pedig természetes hangon rácsicsergek: figyelj csak, édesem, az a helyzet, hogy beleszerettem valaki másba, ráadásul nem egy vadidegen férfiba a kávézóban, vagy egy kollégába, hanem a legjobb barátodba?

Esténként idegesen cigiztem az udvaron (négy éve abbahagytam a dohányzást, a krízis viszont úgy csempészte vissza az életembe, mintha sose hagytam volna abba), és elképzeltem, hogy gondolkodás nélkül lenyomom a kilincset, bemegyek, elé állok, és elmondok mindent. De a terv ködkép maradt, csak a hátát láttam a monitor előtt, amikor elnyomtam a csikket és visszamentem a lakásba, és egy hátnak ilyesmit nem lehet elmondani. Mindennap megígértettem magammal, hogy holnap kiterítem a lapjaimat, és minden nap a következő napra halasztottam.

Ő pedig, a szerelmem, bár rengetegszer elmondta, hogy vár rám az örökkévalóságig, egyre kevésbé tudta leplezni az idegességét. Pistit kerülte, és valamilyen sugallattól vezérelve a férjem sem kereste őt. Nem tudta, milyen érzés harmadiknak lenni, korán nősült, hűséges férj volt, és - amennyire ilyesmiben biztos lehet az ember - őt se csalták meg soha. Egyre többször nézett rám megbántott tekintettel, megalázottsága szerelmes mosolyán is átsütött. Egyszerre rettegtem attól, hogy megelégeli a várakozást és visszamegy a feleségéhez, és attól, hogy mérhetetlen fájdalmat okozok Pistinek. A kettősség valósággal széttépett.

Szerencsére hamar kiderült, hogy visszamenni biztosan nem fog. A távolról nyugodtnak és biztonságosnak tűnő családi fészkek sokszor fortyogó poklok. A feleség, aki évek óta számlabefizető automatának tekintette a férjét, néhányszor megpróbálta visszaédesgetni, de amikor ez nem sikerült, megtört asszonyból villámgyorsan fúriává változott. Érthető lett volna, ha ordítva elküldi a francba, ha elmondja hűtlennek, csalónak, hazugnak, ám ő a dühét a pénz hazug racionalitásába öltöztette. Nem fogadta el a felajánlott tartásdíjat a nagykorú gyerekekre, a ház teljes jelzáloghitelét a férjével akarta fizettetni, és közben olyan összegeket követelt és olyan irracionális indokokat talált ki arra, hogy ez neki miért jár, hogy az iránta érzett sajnálat semmivé foszlott, a visszatérés lehetősége pedig a nullával egyenlővé. Persze, akinek lerombolják a babaházát, és szembesülnie kell azzal, hogy a saját lábán kell megállnia, akkor is sajnálatra méltó, ha csak követelőzni tud a problémák feltárása helyett, amik a házasságát tönkretették.

Kitűztem egy határidőt: ha törik, ha szakad, aznap megmondom. Persze ember tervez, a sors meg végez. Két nappal a határidő előtt Pisti véletlenül belegyalogolt a ruhaszárítóba és felborította. Más körülmények között ezt viccesnek találtam volna, most viszont nekiálltam ordítozni, mintha felgyújtotta volna a házat. A csendes, szelíd férfi ekkor már felemelte a hangját. Veled valami van. Nem vagy önmagad. Azonnal tudni akarok mindent, ne hazudj nekem többé, az istenfáját.

Minden erő kiment a lábamból, az ágyra kuporodtam és elbőgtem magam. Semmit nem szólt, csak leült velem szemben, és végighallgatta, amit soha senkinek nem lenne szabad végighallgatnia. Úgy éreztem magam, mint egy gonosztevő. Az is voltam: lélekgyilkos. Nem fordítottam el a szemem az arcáról, és életem végéig a retinámba égett az a döbbenet és fájdalom, amit ott láttam.

Azt mondta, hogy mindig is érzett valami nyugtalanítót velünk kapcsolatban. Látta, milyen jókat beszélgetünk. Ha most visszagondol, a fényt is látta az arcomon, amikor a barátjára néztem. De ki az, aki nem hessegeti el ilyenkor a rossz benyomásokat? Ki az, aki nem arra gondol: túl nagy a stressz, és túl sok melodrámát láttam, kezdek becsavarodni?

Mit gondolsz, ha lett volna gyerekünk, másként alakul? Ezt kérdezte, miközben csomagolni kezdett. Nem kiabált, nem vádaskodott, mindössze néhány könnycsepp gördült le az arcán. Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. Mintha gyors lobotómiát hajtottam volna végre a tudatomon. Mindig csak a következő pillanatra gondoltam. Kiszedtem a bőröndöt a szekrényből, és néztem: most a kék inget teszi bele. Utána jön a fekete farmer, amit együtt vettünk a múlt hónapban. Kihoztam a fürdőszobából a dezodort, a parfümjeit. Ha a gondolatok tovább szöktek volna a következő órára, napra, hétre, a pánik elviselhetetlenné nőtt volna a gyomromban.

Megöleltük egymást, mielőtt kilépett volna az ajtón. Holnap küldök a többiért, mondta, és elfordította a fejét. Meg akartam kérdezni: szóba állsz még vele? Felhívod, tudni akarod, miért történt mindez? De még nem érkezett el az idő a kérdezősködésre. Egyelőre a túlélés volt a tét mindkettőnknek.

Még tartott a pszichikai lobotómia hatása, amikor felhívtam, és elmondtam, hogy a férjem, az ő legjobb barátja, elment. Nemsokára találkozunk. A következő hetekben dől el, vajon elég erős marad a kapcsolatunk ahhoz, hogy ezt a sokkot feloldja…

A titkok és hazugságok szentsége sokáig megkötötte a kezemet, de legalább a nevét le tudom írni. Most már jogom van ehhez.

Péternek hívják.