Neki is volt állása – csellótanár lett a helyi zeneiskolában –, de a fényes koncerttermeket meghagyta a férjének. Előbb-utóbb aztán belecsúsztak olyan helyzetekbe, hogy az anyósomnak pénzt kellett kuncsorognia egy-egy új cipőre, sőt, az is megesett, hogy amikor felmerült, hogy a család takarítót alkalmazzon a nagy ház karbantartására, apósom azzal szorította sarokba anyósomat, hogy:

Juj. A lelkem mélyén tartottam attól, hogy esetleg a férjem is ezt a szemléletet hozza majd, és ezért örültem, amikor kiderült, hogy a közös bankszámla pártján áll. Mindkettőnk fizetése ide érkezett, a bármelyikünk által keresett pénzt közösnek tekintettük (mint ahogyan a jog is közösnek tekinti a házasság alatt bármelyik fél által szerzett javakat). Na persze érdekes volt megtapasztalni, hogy az évek során az enyémhez képest feleannyi fizetéséből hogyan lesz az enyémhez képest kétszer annyi – hiába, ha egy menedzser megindul a ranglétrán. Később pedig még több – de ezt már a második felesége élvezi, nem én.

A második férjemmel külön kasszán vagyunk. Talán a korábbi válásaink okozta megrázkódtatás miatt? Úgy gondoltuk, hogy egyszerűbb, biztonságosabb külön-külön zsebet tartani? Talán amiatt, hogy neki már voltak gyerekei, és a velük kapcsolatos költségek alapvetően őt terhelik? Talán ez mind együtt. Akárhogy is, ez így most jó nekünk.

Saját bevételnek tekintjük a saját magunk által keresett pénzt. Nem avatjuk be egymást részletesen a pénzügyeinkbe (például most hirtelen nem tudnám megmondani, vajon mennyi pénz lehet a férjem bankszámláján, és ő sem azt, hogy mennyi van az enyémen), de nem is titkoljuk, ha szóba kerül.

Nem érezzük úgy, hogy elszámolással tartozunk, ha veszünk egy új könyvet vagy cipőt.

Természetesen ha valamelyikünk megszorulna, elveszítené az állását, kórházba kerülne és kellene a pénz, szó nélkül a másik segítségére sietnénk: elvégre szövetséget kötöttünk.

A közös költségeket viszont szigorúan közösen álljuk. Ez most lehet, hogy szőrözősnek tűnik, de minden hónapban új kockás papírt kezdünk, ahová folyamatában feljegyezzük a közös költségeket, például a bevásárlást, a rezsit, a közös gyerekünk ovis étkezését és különóráit satöbbi. (A kockás papír ki van mágnesezve a konyhai üzenőtáblára.) Hó végén pedig rendezzük, hogy a kettőnk által összesen kiadott összeg egyenlőre jöjjön ki. Ehhez persze precíznek kell lenni, hogy működjön – és mi precízek vagyunk. De hát a barátság alapja a pontos elszámolás, nem igaz?

Közös megtakarításunk is van. A pár évvel ezelőtt nászajándékba kapott összegből Marokkóba tervezünk utazni. És a gyerekünknek is elkezdtünk havi szinten félretenni egy bizonyos összeget, közösen, egyenlő arányban.

Összességében szerintem mindkét megoldás működhet. A lényeg, hogy egymás tisztelete semmiféle pénzügy miatt ne csorbuljon.

Mindketten vigyázunk a pénzre, többek között így: