Részletek Lázár Édua Meleg férjjel élni című könyvéből.

Húsz év békés eseménytelenség

A történet meseszerűen indult: adva volt egy fiú és egy lány, akik megszerették egymást. Nagyon fiatalon - 16 és 18 évesen - kerültünk össze, de már akkor úgy éreztük, hogy megtaláltuk a másik felünket és egymásnak lettünk teremtve. A jövőnket csak egymással tudtuk elképzelni. Két évvel később aztán össze is házasodtunk és boldog családról, gyerekekről álmodtunk. Az álmokra nem kellett sokáig várni, hamarosan két csodálatos gyermekünk: egy kisfiunk és egy kislányunk született.

Eddig nincs semmi különleges a történetünkben és jószerivel 20 évig nem is volt „egetverő" probléma közöttünk. Úgy éltünk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De az élet mindenkinek tartogat meglepetéseket. Azt mondják, ember tervez, Isten végez. Húsz év békés eseménytelensége után szakadás következett be a kapcsolatunkban.

Egyik este férjem furcsa kérdéssel fordult hozzám: olvassam el azt a levelet, amit írt - egy másik férfinak. Ebből az ominózus levélből olyasmiket tudtam meg a páromról, amire legmerészebb és legsötétebb álmaimban sem mertem volna gondolni.

Feltörtek a rég elfojtott vágyak

Ennek a férfiúnak a férjem beszámolt arról, hogy kamaszkorában neki is volt egy saját nembéli társával szexuális élménye. Először megrontásként - megfélemlítve, a bevallás következményeitől rettegve -, majd később már önmagának is örömet szerezve élte meg ezt a kapcsolatot. Mivel ez volt az első szexuális élménye, erősen élt benne a tudat, mi az, hogy „normálisan" élni. Megpróbálta ezt a kis „intermezzót" elfelejteni, elnyomni magában az érzéseit, vágyait és arra koncentrálni csak, hogy majd ő is egy normális családi kapcsolatban fog élni.

Sok e-mailt váltottak, jöttek-mentek a levelek a világhálón. Addig-addig leveleztek ezzel a férfival, addig elemezték, taglalták a férjem számára oly kedves és érdekes témát, hogy feltörtek benne a rég elfeledett, elfojtott emlékek, vágyak. Ettől kezdve már nem volt megállás. Az internet segítségével kitárult a világ, lehetőségek tárházát nyújtva férjemnek. Már nem tudta tovább elfojtani, visszatartani igényeit, ezért szabad utat engedett a vágyainak. Elkezdte látogatni a meleg oldalakat. Továbbra is kapcsolatban maradt a férfival - aki szintén nős volt és három gyermeket nevelt.

Pár hónap elteltével a férjem vágyai már feltartóztathatatlanul utat törtek maguknak, és egyre nagyobb késztetést érzett arra, hogy kipróbálja, megélje azt, amit fantáziájában már hosszú idő óta dédelget. Ekkor jött el a vallomás pillanata is, ekkor mutatta meg nekem a levelet, hiszen már tudta, érezte, hogy nem lesz „menekvése", és addig úgysem nyugszik, míg nem teljesíti be a teste által diktált, követelt „parancsokat". Ismereteim szerint, akinek születésétől van rá hajlama, azt „megrontani" sem lehet. Fogalmilag kizárt. Itt sincs ilyenről szó, hiszen a férjem saját maga mondta, hogy még élvezte is. Egy heteroszexuális ezt semmilyen körülmények között nem tudja élvezni. Neki az ifjúkori élményében csak az volt a furcsa és kínos, hogy egy idősebb emberrel történt. Ráadásul titkolnivaló, kényelmetlen helyzet volt. (De ugyanilyen „kényelmetlen" lehet egy fiatal lánynak a keresztapjával vagy más idős rokonnal. Ezt önmagában mélyen szégyellnivalóként élni meg a fiatal. Hát még azonos neművel!) Nagyon sok ilyen férfi megpróbál „megjavulni", erőnek erejével megnősül és példás családapa lesz belőle, esetleg csikorgó fogakkal.

Nevetve elviselni a fájdalmat

Aki bele tudja élni magát a helyzetembe, talán el is tudja képzelni, milyen érzés lehetett ezt feleségként megélni. Egy világ dőlt össze bennem, és úgy éreztem, hogy kártyavárként hullott szét az egész addigi életem. Mindezek ellenére mégis szerettem és szeretem a férjem. Egyáltalán nem mutattam félelmet, hanem egy álca mögé bújva azonnal a férjem segítségére siettem. Gyorsan vágott az eszem és nem rendeztem jelenetet - akkor még. Az volt az első gondolatom, hogy kutya kötelességem kitartani, kiállni a férjem mellett. Segítenem kell az életét és ezt meg is mondtam neki. Szabad utat adtam a férjemnek és igyekeztem támogatni őt.

Egy kívülálló azt gondolhatja, hogy normálisan és kulturáltan kezeltem a helyzetet - de belülről a szívem szakadt meg. Higgadtan viselkedtem, fájdalmamat soha nem mutattam a férjemnek. Felvállaltam az asszisztenciát. Amikor összejött az első randevú, akkor könnyekkel, fájdalommal küszködve, de elengedtem a férjem.

Megtanultam meglátni a színárnyalatokat és azt is, hogy nem minden az, aminek látszik, merthogy „nem az az igazi fájdalom, amitől könnyes lesz a szemed, hanem az, amelyet nevetve kell elviselned”.

Megpróbáljuk kulturáltan rendezni viszonyunkat, a férjem kérésére ebbe nem vontuk bele a gyerekeket, sem pedig a családot. Ő szeretné, ha inkognitóban élhetné a „másik" életét. Ezt én elfogadtam, megértettem. Maximálisan támogattam benne, hisz’ én „asszisztálok", falazok neki, hogy együtt tudjon lenni a barátjával. A gondom „csak" annyi, hogy ő két évig egyáltalán hallani sem akart róla, hogy esetleg nekem is legyen valakim.

Az ölelés hiányzik a legjobban

Nekem talán jobb lett volna, ha annak idején nem tudok meg semmit, de a férjemnek egyszerűen már színt kellett vallania. A szex hiánya miatt gyakran voltak nézeteltéréseink. Sokáig az volt az álláspontja, hogy neki ez jár, mert amit ő tesz, természetes dolog, hiszen nem tehet arról, hogy „más" lett. Én viszont úgy gondolom, nagyfokú önzőség volt részéről az, hogy azt gondolta: neki mindent lehet, nekem meg semmit. Azt mondta, nem tudná elviselni, hogy engem más is megérintsen - miközben ő került minden testi kontaktust velem. Nagyon fájt, hogy 39 éves koromra testi szerelem nélkül kell élnem, de nem feleseltem a sorssal, beletörődtem ebbe.

Hogy ne őrüljek meg, elkezdtem hastánc-tanfolyamra járni. Azért, hogy legalább néha egy kicsit kikapcsolódjak, és valahol megpróbáljam jól érezni magam, levezessem a bennem lévő feszültséget, hogy ne csavarodjak be. Azt hittem, hogy tényleg ki fogom bírni testi szerelem nélkül, de be kell látnom, hogy egy idő után az ember teste fellázad. Főleg egy olyan embernek nehéz ezt elviselni, aki „megszokta a jót". Húsz éven keresztül éltem úgy, hogy hízelegtünk, odabújtunk egymáshoz. Bár tény, hogy a szex mindig nagyon langyos és ritka volt közöttünk, de legalább sűrűn megérintettük egymást, összebújtunk csak úgy, szex nélkül. A fizikai közelség, az ölelés az, ami a legjobban hiányzik. A férjemmel erről a problémáról egyáltalán nem lehet beszélni. Aki átélt már hasonlót, bele tud gondolni abba, milyen érzés lehetett ez.

Az a legfájóbb, hogy le sem fekszik mellém esténként addig, amíg nem alszom el, nehogy véletlenül kísértésbe essek és megpróbáljam elcsábítani. Pedig már rég megbeszéltük, hogy én „békén fogom hagyni". Csak csendben tűröm, nap nap után végignézem, hogy minden este, éjszakába nyúlóan alkalmi ismerőseivel chatel az interneten és jól érzi magát.

Mi már szólni is csak akkor szólunk egymáshoz, ha az anyagiakról vagy a gyerekekről van szó. Ez már nem együttélés, legfeljebb csak békés egymás mellett élés, vagy ha úgy tetszik, akkor a társas magány egy bizonyos formája, mert hiába van férjem, ha már gyakorlatilag semmi közünk egymáshoz és már nem velem érzi jól magát.

Szeretettel mindent túl lehet élni

Nem azt mondom, hogy most már mindig fenékig tejfel lesz az életünk, de örülök annak, hogy eljutottunk idáig. Megint tudunk beszélgetni, és a sors úgy hozta, hogy nekem is van egy kedvesem. Nagyon küzdelmes és fájdalmas volt ez az út, hosszú kálvária, amin keresztülmentünk. De azt hiszem, hogy ha két ember igazán szereti egymást - ráadásul nem is szerelemmel, mint mi, tehát már nem annyira a szív, mint a józan ész uralkodik -, akkor képes meghozni a jó döntéseket.

Eddig sem ítéltem el a melegeket, és van pár - a férjem másságától függetlenül - kedves filmem, amelyben homoszexuálisok szerepelnek. De tudom, milyen nehéz ezt megemészteni, ha nem a képernyőről látja az ember, hanem a közvetlen környezetében találkozik az eltérő szexuális orientációval. Álságos és képmutató világ. Talán az az ember, aki a külvilág felé „normális" arcot és képet mutat, annak is van egy másik, titkos élete is, furcsa, sokak számára természetellenes szokásokkal. De mivel nem tudunk róla, hogy a hálószoba rejtekében hogyan zajlik az élete, ezért nem is ítélkezünk felette. A szexuális életünk, szokásaink egyedül csak ránk tartoznak. El kell fogadnunk azt, hogy ezek az embertársaink semmiben sem különböznek tőlünk, csak mások a szexuális szokásaik, igényeik.

Az elmúlt négy évem olyan eseménydús volt, hogy talán két emberöltőre is elég lenne ennyi változás, történés. Most jöttem rá, hogy mennyi mindent elbír az ember - nem is hinné és gondolná! Az életünket nekünk kell megoldanunk. Tény és való, hogy úgy érzem magam, mint „akin átment az úthenger", legalább tíz évet öregedtem az elmúlt időszak alatt. De nagyon jó és találó a mondás: teher alatt nő a pálma. Amibe nem halsz bele, attól csak erősödsz.

A hírességek között vannak, akik nyíltan vállalják és olyanok is, akik soha nem coming outoltak. Íme 8 híres meleg férfi, aki soha nem vallotta be másságát!