Megváltozott a világ. Később és kevesebb gyereket szülünk, lehet gyes mellett is dolgozni, ha a gyerek elmúlt egyéves, ezért a nők hosszú évek alatt megszerzett végzettsége sem kell hogy szunnyadjon a babás évek alatt. Gyakran esik szó a részmunkaidőről és a távmunkáról is – az igény és a technikai lehetőség régóta megvan rá. A mosogatás sem olyasmi, amihez a nők genetikailag jobban értenek. Egyre több a gép a háztartásokban, sokan hozatják az ételt, és az apák is szívesen főznek. Megkérdeztem barátnőimet: náluk kinek jut a kenyérkereső és kinek a kenyérsütő munka.

Nagy Petra (28)
A háti hordozóba belehímezték a családtagokat: P (Petra), M (Manna), G (Gábor) + 3, vagyis még három gyerek. Manna 9 hónapos, és úton a tesó.
Bölcsésznek tanultam, közben kézműves hobbiknak hódoltam: lakberendező és virágkötő lettem. Manna kilenc hónapos, a másodikkal az ötödik hónapban járok. Gábor multinál dolgozik, a „kötetlen” munkaidő azt jelenti, hogy ma dolgozz 14 órát, holnap majd meglátjuk. Egyedülálló anyának nem vagyok jó – elfáradok estére, számítok rá, hogy jön Gábor és mindkettőnket „karban tart”.
Igény szerint szoptatok, és folyamatosan hordozom a lányomat, ami nagy szabadságot ad, mindent el tudunk együtt végezni. Játékká avatjuk a teendőket, tudván, hogy így több idő kell rájuk. Mi, felnőttek megszoktuk: a munka szenvedés, az öröm forrása pedig valami haszontalanság. A lányom esélyt adott rá, hogy másként lássam. Néha persze nehéz – amikor vécére osonok a szeparációs szorongással-fogzással küszködő kislányom mellől, aki az ölemben tudott aludni egész hajnalban, és zokogva keres. De nem cserélnék senkivel, Manna születése óta minden nap végén azt kívánom, hogy bárcsak ne múlt volna el ilyen hamar. Nincsenek „átlagos” hétköznapjaink, óra szerinti napirendünk. A babás lét minden szabadságát kiélvezzük: sokat járunk össze más babákkal-mamákkal, az elintézendőket sétába csomagoljuk. Az idős rokonokat is felderíti, ha hátamon Mannával megyek.
Késő délutánra hazaérünk, a férjem ilyenkor tud többet lenni a lányunkkal, együtt fürdünk, összehangolódunk, lelassulunk. Alszom egy órát, vagy olvasgatok, de olyan is van, hogy hármasban vagyunk. Gábor nem „segít” a háztartásban, hanem együtt csináljuk, közös felelősséggel. Boldogulnék egyedül, de úgy lestrapált házisárkányként estétől reggelig egy kiszolgálandó és infantilizált szállóvendéget fogadnék. Nem akartuk, hogy ez legyen majd a családi fotón, így a férjem mosogat és porszívóz, virágot öntöz és pelenkát mos – én is, és nem zsémbelek. A nagymamáktól, nagynénémtől élelmiszer-kontingensek érkeznek, ami segítség is, de legfőképpen a lelkemnek jó, mert minden falatnak gondoskodásíze van. A testvéreim is segítenek, mikor mire van szükség.
A kötődő nevelés nem éppen one (wo)man show. Az olyan partner jelent igazi segítséget, aki nem kritizál, hogy miért van folyton ölben ez a gyerek, aki nemcsak „vigyáz rá”, hanem jól el is van vele. Akkor nyugodtan rá lehet bízni a gyereket – egészen rábízni. A férjem a munkában kemény, de soha nem jutna eszébe a gyerekünkkel keménykedni.
Mostanában mindig eszem éjjel. Manna is sokszor szopik, meg aztán nő bennem a testvérkéje, kell a kalória. És a férjem, aki végigdolgozta a napot, este játszott a lányunkkal, befejezi a házimunkát, szendvicseket gyárt és citromos vizet kavar, hogy ne kelljen felkelnem. Legtöbbször megköszönni is elfelejtem. De oda, ahol az igazán fontos dolgok vannak, nagy betűkkel van följegyezve ez is.

Megjelent a 2009. évi júniusi számban. Minden jog fenntartva.
Szöveg: Rumbold Éva, Fotó: Red Dot.