December huszonnegyedike – ez a dátum általában mindenkinek ugyanazt jelenti: a karácsonyeste csillogó varázsát, családi együttlétet, az ajándékbontogatás örömét. Pedig a szentestére is igaz, hogy ahány ház, annyi ünneplés – vagy nem ünneplés, hiszen az élet nem mindig igazodik a naptárhoz.

A sürgősségin

Lamberték hat éve házasok, mindketten orvosok: Miklós belgyógyász, Judit szemész a székesfehérvári kórházban. „Az orvos az ünnepek egy részét ügyeletben tölti. Az ügyeleti beosztáskor az emberi tényezőket figyelembe szokás venni: a kisgyerekes kollégák a karácsonyestét szeretnék otthon ünnepelni, az egyedülállók inkább a szilveszterezéshez ragaszkodnak. Amíg nem voltak gyerekeink, és Judit is aktívan dolgozott, nem volt könnyű megtalálni a mindkettőnknek ideális beosztást: előfordult, hogy egy hónapban az ügyeletek miatt hat-hét éjszakát is külön töltöttünk.”

Míg Miki mesél, Judit süteményt és teát hoz, a gyerekeknek uzsonnát ad, aztán átveszi a szót. „A Kristóf születése előtti szentestére Miki ügyeletet vállalt a sürgősségi osztályon, vagyis este nyolctól reggel nyolcig bent kellett lennie a kórházban. Én szabad voltam, szerettem volna Mikivel ünnepelni, így bementem hozzá, hogy a munka mellett is átélhessük az ünnep örömét. Otthon mindent előkészítettem, sütöttem rántott halat, csináltam majonézes krumplisalátát és bejglit, bepakoltam az egészet egy kosárba, terítővel, tányérokkal, poharakkal, innivalóval együtt. Persze a gyertyáról és a fenyőágról sem feledkeztem meg. Aztán szépen felöltöztem, és bementem Mikihez a kórházba.”

„Emlékszem, azon az estén a sürgősségi váró úgy nézett ki, mintha hétköznap lett volna, vagyis tele volt – folytatja Miki –, de vacsoraidőben pár percre kiszakítottam magam a munkából. Judit addigra az orvosi szobában igazi karácsonyi hangulatot teremtett, gyönyörűen megterítette és feldíszítette az asztalt. Gyertyát gyújtottunk, Bibliát olvastunk, megvacsoráztunk. Szép percek voltak. Aztán visszasiettem az ambulanciára. Judit felajánlotta az éppen ügyeletes szemész kollégának, hogy felváltja pár órára, hogy ő is hazaszaladhasson a családjához egy kicsit karácsonyozni. Egy ügyeletben töltött éjszaka nem látványos áldozatvállalás, az orvos is, az emberek is természetesnek veszik, de azért nem árt látni a dolog személyes oldalát. Amióta megvannak a gyerekek, már nekünk is fontos, hogy otthon tölthessük a karácsonyestét, így ehhez igazítjuk a beosztást.”

A családom egyik fele

„Én akkor ünneplem a karácsonyt, ha Baján vagyok a szüleimnél, itt Budapesten nem” – meséli Pári Mirella. A fiatal budapesti lány vegyes családból származik, nagyszülei között vannak zsidók és keresztények. „Gyerekkoromban nálunk is volt fenyőfa, ajándékozás karácsonykor. Körülbelül tíz éve elkezdtem kutatni a családom gyökereit, meg akartam tudni, mit is jelent az, hogy zsidó vagyok. A rádióban akkortájt hallottam Kardos Péter főrabbi előadását a hanukáról: beszéde olyan mély hatással volt rám, hogy teljes fordulatot hozott az életembe. Ez az élmény volt a kapu a saját zsidóságomhoz.” Mirella nem szakított az addigi családi hagyományokkal. „A karácsony a szüleimnek nagyon fontos, így ha velük vagyok, nekem is az. De a saját lakásomban jó ideje nem állítok karácsonyfát, a december huszonnegyedike számomra egy teljesen átlagos este.”

Mirella nevetve mondja: aki úgy gondolja, hogy a zsidók szomorúak, mert nincs karácsonyuk, az téved. „Nálunk általában ilyenkor kezdődik a hanuka ünnepe, amely egyetlen szeretetteljes éjszaka helyett nyolcból áll. Minden este eggyel több gyertyát gyújtunk, az ünnep végén összesen nyolc ég, és amíg ezek el nem fogynak, a család jókedvben, szeretetben együtt van. A hanukán a zsidó közösség arra a csodára emlékezik, hogy az egy napra elegendő olaj nyolc teljes napig égett a jeruzsálemi szentélyben. Az ünnepi ételek között ilyenkor mindig szerepel valamilyen olajos dolog, például fánk. Kialakult nálunk az a szokás – folytatja Mirella –, hogy meghívom a barátaimat, kollégáimat közös ünneplésre. Örülök, hogy a nem zsidó emberek is egyre jobban megismerik ezt a hagyományt, de furcsállom, hogy a boltokban kizárólag karácsonyi képeslapokat lehet kapni, a hanukai lapokért speciális helyekre kell elvándorolni. Leendő gyerekeimnek szeretném majd megmutatni a hanuka és a többi zsidó ünnep vidámságát, szépségét, családias melegségét. Persze ha a leendő férjem meg akarná ünnepelni a karácsonyt, annak se lenne akadálya. A két ünnep kiegészíti, de nem zárja ki egymást. A fény és a gyertyák lehetnek az első közös pont.”

Közös biciklin az éjféli misére

Joanovits Marika és Róbert (Obo) szinte magától értetődően talált egymásra egy hét évvel ezelőtti karácsonyestén. Leányregényben túlságosan romantikus lenne, elmesélt történetnek irigylésre méltóan egyszerű. Pedig igaz.

„Egy Baranya megyei, határszéli pici faluban cigány gyerekekkel foglalkoztam. 28 éves koromig egyedül éltem egy közösségi házzá kinevezett parasztházban. Ez nem volt mindig könnyű, de szerettem az ottani életemet – meséli Marika. – Abban az évben megismertem egy kedves pesti fiút, aki a faluban nyaralt. Nagyon jól megértettük egymást. Néha beszélgettünk telefonon, kétszer találkoztunk is, de több nem történt. Obo tudta, hogy a karácsonyestét a családom nélkül, a tanítványaimmal fogom tölteni, és pásztorjátékot adunk elő az éjféli misén. Titkon vágytam rá, hogy eljöjjön hozzám, de nem reméltem, hogy ezért el fog bumlizni háromszáz kilométert Budapestről.”

„Karácsony előtt egy héttel elhatároztam, hogy lemegyek ahhoz a lányhoz – veszi át a szót Obo. – Meglepetésnek szántam, nem szóltam előre. A szentestét addig minden évben egyedül élő édesanyámmal ünnepeltem, de azon a decemberi napon odaálltam elé: van valaki, akinek most karácsonykor nagyobb szüksége van rám, mint neki. Az utazás hosszú volt, vonaton és buszon, kétszeri átszállással szeltem át az országot, de várakozás közben legalább volt időm gondolkozni. Abban reménykedtem, hogy megismerem a házát, és bíztam benne, hogy otthon lesz, s hogy örülni fog nekem... Amikor leszálltam a buszról, már sötét volt, csak a házak karácsonyi fényei csillogtak. Egyetlen ember járt csak az utcán, őt kérdeztem, merre van a közösségi ház. Egy közeli épületre mutatott, láttam, hogy bent ég a villany... Vagyis otthon van!!! – gondoltam ujjongva.”

A házaspár tekintete csillog, mintha újra átélnék az akkori izgalmat. Marika folytatja a mesélést. „Késő délután volt már, pár falubelivel beszélgettünk a konyhában. Amikor az utolsó esti busz elment a ház előtt, egyszer csak nyikorogva kinyílt az ajtó, és belépett a titkon remélt vándorlegény! Érdekes, de mindketten képesek voltunk úgy tenni, mintha magától értetődő volna ez a találkozás – hiszen vendégek voltak nálam. Aztán végre kettesben maradtunk, s ő megfogta a kezemet, én meg az övét. Mindketten úgy éreztük, a világ legtermészetesebb dolga ez a találkozás. Közösen feldíszítettük a karácsonyfát, és mivel csak egy biciklim volt, azzal indultunk az éjszaka közepén a szomszéd faluba éjféli misére. Obo tekert, én a csomagtartón ültem – a helybeli cigányok a feleségüket viszik így... Onnantól egy pár voltunk, másfél év múlva összeházasodtunk.” A nyaralóból lett kis házikóban ma már négyen laknak. Nem fér el nagy karácsonyfa, de a gyerekek a kicsinek is úgy örülnek, mintha plafonig érne.

Ketten, csendben

Végül álljon itt a szerző saját története. „Van boldogtalan karácsony? Azt hiszem, van. Idén éppen hét éve, hogy a karácsony előtti este temettük el a kislányunkat. Sára december elején született súlyos genetikai szívrendellenességgel, és mivel műteni nem lehetett, csak nyolc napot tölthettünk vele, azután újra kettesben maradtunk Gáborral. Abban az évben karácsonyi ajándékvásárlás helyett gyerekkoporsók között válogattunk, mintha számított volna bármit is a földbe temetett mózeskosár színe. Ünneplő babaruha helyett halotti öltözéket kellett vennünk, a karácsonyi képeslapok helyett temetési értesítőket küldtünk: a címzettek nehezen találtak válaszszavakat a születés-halál adventi tébolyára. Kislányunknak ajándékba mindenkitől virágot kértünk, fehéret, mert a kicsi angyalokhoz az illik. A temetés szép volt, mert minden szerettünk együtt volt, de irtózatosan rázott minket a hideg. Olyan kicsi volt a koporsó az ötvenhárom centis lakójával! »Csak vándorolunk az éjben, mert forrás vizére vágyunk...« – énekeltük a halottas menetben. Eltemettük a fehér pólyás kisbabát, de nem volt értelme sírni, az túl kevés lett volna ott, akkor. Belső marás, és merevség, a semmi – talán ez volt bennünk leginkább. Estére ketten maradtunk Gáborral. Karácsonykor sok a tennivaló – de mi abban az évben ezt nem éreztük. Az énekekbe belecsuklott a hangunk, maradtak az imák és a csöndesség. Emlékszem, Gáboromtól ajándékba – sok más apróság mellett – az összes kedvenc csokimból kaptam pár darabot: legalább harmincat tett a fa alá, hogy örömet szerezzen. Akkor ez a kapucínerhalom egy percre tényleg mosolyt adott. Azóta eltelt hét év. Ma három kedves-csibész kisfiúnak készülünk meglepetéssel, mosolygós arcuk a megnyugtató vigasz. A karácsony gyönyörű!”

Szöveg: Békési Erika, fotó: Europress, profimedia.hu, családi archívumok
Ez a cikk az Éva magazin korábbi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.