Hol is kezdjem? Mondjuk akár az esküvőnél! Még mindig alig hiszem el, hogy megtörtént, bár minden nap emlékeztetem rá magam, hiszen az asztalomra kitett meghívó már egy éve nem aktuális. Mert hogy olyan gyorsan elszaladt az az egy nap, amire legalább fél évet készültünk!

De minden perce megérte, olyan volt, amit igazán a magunkénak érezhettünk: laza, táncolós, igazi ünnepi hangulattal. 4 év együttjárás, ebből 3 év együttélés után házasodtunk össze, miután a férjem rájött, hogy túlontúl is nőből vagyok ahhoz, hogy le tudjak mondani egy ilyen eseményről, és persze a fehér ruháról. Viccet félretéve, előtte sosem gondokoztam azon, hogy fontos-e számomra a házasság, azt pedig tudni lehetett, hogy neki nem a papír számít. Mégis, attól a perctől kezdve, hogy rájöttem, vele le tudnám élni az életemet, legbelül úgy éreztem, kell valami, ami ezt hivatalossá teszi számomra.

Így hát megtörtént a varázslatos esküvő, aztán a nagy buli után visszatértünk a dolgos minennapjainkhoz, és fokozatosan kezdtük megszokni, hogy a másik ember feleségemnek, vagy férjemnek nevez minket ismeretlenek előtt, vagy egy bemutatás alkalmával. Őszintén elárulom: ez jó ideig irtó fura érzés volt. Volt, hogy percekig visszhangzott a fejemben, hogy “jó ég, én feleség vagyok!”. És persze megvoltak azok a klasszikus kérdések is az ismerősöktől, hogy “na, milyen a házas élet?, vagy “sok minden változott az esküvő óta?”.

Hát nem, sok minden nem változott, már ami az érzelmeinket illeti. Mindössze úgy érezzük, hogy többek lettünk egy hatalmas élménnyel, amit a családunkkal és a barátainkkal élhettünk meg, és tudjuk, hogy ez örök emlék marad, és hogy mindig jól esik majd rá visszaemlékezni. A nászutat pár hónappal az esküvőnk után ejtettük meg, és talán nem is lett volna ilyen jó, ha közvetlenül a nagy felhajtás után indulunk útnak. Azóta rengeteg minden történt: új munka, rengeteg közös program, új otthon keresés, most pedig hamarosan itt a költözés ideje.

A házasság előtt és most is ugyanannak az embernek érezzük magunkat, de ahogy a férjem fogalmazta meg egyszer a válaszát a kérdésemre, hogy szerelmesebb volt-e, amikor megismerkedtünk: egyre jobban szeretjük egymást, ahogy az évekkel és a közös élmények által szorosabbra fűződik a viszonyunk.

A papír nem hülyeség és nem is fölösleges, mi legalábbis ezt valljuk: láthatatlanul is kicsit összébb kovácsol, hiszen azon a napon, amikor ott állsz az anyakönyvvezető előtt, önkéntelenül is úgy érzed: “innentől még inkább hozzád tartozom”. Ez a biztonságot adó érzés pedig elkísér az esküvő utáni évben, és azután is, átsegít mindenen, ami csak elétek gördül.