A válás utáni első év maga volt a felszabadulás és maga volt a pokol, mind a kettőjüknek. Erika éjszakákon át ült ébren és gyötörte magát. Kérdésekkel, amikre csak ő tudhatta (volna) a választ. Vajon jól döntött-e, amikor István kérése ellenére – hogy csak szüneteltessék kicsit a kapcsolatukat – a válás mellett döntött? Ha tíz éven át úgy érezte, István az élete pasija, akkor hogyan érezheti most másnak? Jobb nélküle vagy sem? Fogalma nem volt, mit gondol, mit érez.

Egyre többet beszélgettek, telefonálgattak, csak úgy. Erika egyszer csak észrevette: ismét Istvánnal oszt meg mindent, ami történik vele – és ez nem csak a régi reflex. Közben egyik pasi jött, a másik ment, mindegyikben megvolt a boldog kapcsolat lehetősége, aztán mindegyikről kiderült, hogy nem az igazi. Erika a pofára eséseit is Istvánnak mesélte el, kibeszélték és végigröhögték ezeket a mellényúlós sztorikat. Ha pedig valamelyik rosszul sikerült történet megviselte Erikát, István öntötte belé a lelket. Biztatta, dicsérte a volt feleségét, százszor elmondta, mennyire jó nő, milyen értékes ember. Erika végigkövette a férfi veszekedéseit Anikóval és bölcs tanácsokat adott, amikor a lány, István őszinte rémületére, nyomatni kezdte a házasság ötletét. Mint a régi barátok, egy kis plusszal. Időközben ugyanis repkedni kezdtek a pillangók a gyomrukban.

Bocs, apukám

Aznap, amikor a bojler megadta magát, épp a nagymamánál voltak a fiúk. Erika persze Istvánt hívta fel, hogy kezdeni kellene valamit a szerkezettel. István megjelent, nekiállt szétbombázni a vízmelegítőt. Erika a fürdőszoba ajtajában állva nézte a kezét, ahogy a csavarhúzót fogja. Az ismerős, hosszú ujjak, az erős csukló látványa olyan hatással volt rá, hogy ki kellett fordulnia a konyhába néhány jógalégzésre. Piros arccal nézett Istvánra, amikor utána jött a konyhába. Hosszan álltak még egymással szemben, összefonódott tekintettel, iszonyatos zavarban vihogva. A beszédes csendet István törte meg egy torokhangon kinyögött „mennem kell”-lel. Úgy menekült ki az ajtón, mintha tűz elől futna. Erika pedig csak állt a tükörrel szemben, és azt hajtogatta magának, hogy nyilván megbolondult. Mit flörtöl itt, mint egy agyahagyott tini lány, ráadásul a volt férjével?

A következő találkozásukkor megpróbálták megbeszélni, vajon mi történik velük. István somolyogva ismerte be, hogy Erika a mai napig óriási hatással van rá, nem tudja levenni a szemét a fenekéről és félméteres távolságból már nehezen uralkodik magán. De nem szabad engedniük. Ami kettőjük között volt, az elmúlt. Istvánnak ott van Anikó, Erikának az aktuális lovagja, próbálja mindenki megoldani a maga életét! Megpróbálták, de Erika egyre kevésbé tudta kezelni furcsa érzéseit. Mindegyik soron lévő pasiját Istvánnal hasonlítgatta össze, és az összehasonlításból rendre a volt férje került ki győztesen. Sőt, egy idő után azon kapta magát, hogy Istvánról fantáziál. Tudta, érezte, hogy István is hasonlón megy keresztül.

Időbe telt, mire be merte ismerni saját magának, hogy kezd beleszeretni a volt férjébe. Azonnal beindult benne a pánikreakció. Mit művel? Honnan veszi a bátorságot, hogy újra felforgassa ennek a rendes embernek az életét? Először a válással, most meg ezzel, hogy bocs, apukám, rájöttem, mégiscsak veled akarom leélni az életem. Nem, ilyen nincs, ezt nem lehet vele megtenni, nem rángathatja kényére-kedvére.
Másnap reggel, amikor lement a kocsijához, először büntetőcédulának nézte azt a piros valamit, ami a szélvédőjén fityegett. Csak közelről vette észre, hogy egy szál vörös rózsa van az ablaktörlőlapát alá biggyesztve. Délelőtt aztán üzenetet kapott Istvántól a telefonjára, egy fotóval. A rózsáról, a szélvédőn. Szöveg nélkül. Egész nap olyan boldog volt, mint a gimnáziumban, amikor az első fiúja azt a cetlit hagyta a padján, hogy „valaki szeret”. A kollégái nem értették, mitől vigyorog, mint a vadalma. Ebédidőben felhívta Istvánt, és nem titkolta az örömöt a hangjában. Hallotta, hogy a férfi is örül, és abban a pillanatban már tudta: értelmetlen küzdeni az ellen, ami történik velük.

Ketten a konyhapulton

A következő hetekben Erika úgy érezte, mintha egy medence aljáról látná a világot, mintha nyitott szemmel nézne a vízen át, amely megszűri a hangokat és a fényeket, és csak azt engedi át, ami fontos. Nem értek el hozzá a munkahelyi nyűgök, nem cirkuszolt a fiúkkal, ha nem fogadtak szót azonnal. Szakított a pasijával, már tudta, hogy nincs szüksége pótszerre: az igazira van szüksége. Újra. Esténként órákat beszélgettek Istvánnal telefonon, próbálták kitalálni, mi legyen velük. Tudnának-e újra együtt élni? Nem jönnének-e elő ugyanazok a problémák, amik felőrölték a házasságukat? Mi a garancia arra, hogy nem pontosan azt az utat járnák végig, amit elsőre? Az, hogy okosabbak lettek – válaszolta meg Erika a kérdést. Elvesztették, majd megint megtalálták egymást, és ez csak akkor történhet meg, ha két ember tényleg egymásnak született, és olyan eltéphetetlen kötelék van köztük, mint amilyen közte meg István között. Kaptak egy második esélyt – mit kaptak, szinte rájuk zúdította az élet! Ez a ti utatok. Ugyanaz az útitárs, ugyanaz az úti cél, újratervezés.

A fiúk örömtáncot jártak, amikor az apjuk a két bőrönddel és a nagy sporttáskával megjelent. Ők pedig aznap este órákig ültek a konyhapulton egymás mellett, ahogy valamikor réges-régen, a megismerkedésükkor. Némán fogták egymás kezét, és mind a ketten arra gondoltak: soha többé nem engedik el egymást. Ehhez nem kell se pap, se papír, csak az, hogy tudják: összetartoznak. Örökké.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.