A lejtmenet egy szakítással kezdődött. Tíz évet húztunk le együtt a férjemmel, és visszagondolva az utolsó hármat valószínűleg már nem kellett volna – nem szeretnék arra gondolni, hogy igazából az egész kuka. De azt hittem, ez így van rendjén. Nem voltunk különösebben lelkizős típusok, csináltuk az életet, ahogy mindenki, dolgoztunk, néha moziba mentünk, megbeszéltük a mindennapos teendőket. Nem tűnt fel, hogy neki ennyi nem elég – és sajnos az sem, hogy nekem szintén nem. Amikor elém állt és holtsápadtan közölte, hogy beleszeretett valakibe, örüljünk, hogy nincs még közös gyerek, szóval ő most összecsomagol és eltávozik – azt sem értettem, miről beszél. A mi családunkban sosem volt válás, apám és anyám együtt élnek, nagyanyámék szintén – biztos vagyok benne, hogy nem beszélgették át a közös éveket, biztosan megvolt a maguk problémája is, de az, hogy külön menjenek, tudtommal soha fel sem merült.

Hónapokba telt, amíg egyáltalán felfogtam, hogy van ilyen életfordulat. Szentül hittem, hogy a férjem egyszer csak meggondolja magát és visszatér – állandóan figyeltem a bejárati ajtót, a kulcsomat mindig kivettem a zárból, az a néhány ott hagyott cucca továbbra is bent lógott a szekrényben. Amikor végül megértettem, hogy a szakítás végleges, összeomlottam. Hetekig sírtam, robot üzemmódban jártam dolgozni, hívogattam, hogy beszélgessünk, amíg meg nem kért, hogy most már hagyjam abba. Elhanyagoltam magam, régi rongyokban jártam, nem sminkeltem, néha napokig nem léptem a zuhany alá. A munkahelyemen egy idő után szóltak is, hogy megértik ugyan a helyzetemet, de egy válás hosszú távon nem mehet a munka rovására.

Fél évvel a férjem távozása után pedig hirtelen belépett az életembe Bende. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a gondviselés küldte.

Mikor beszélgetést kezdeményezett velem az ebédlőben, azt gondoltam, pusztán kollegiális udvariasságból teszi. Mikor kedveseket mondott, arra gondoltam, minden nőt ezzel traktál. Te figyelj, ez a csávó tök beléd van zúgva, súgta egyszer oda Linda, én meg nem értettem, miről beszél. Akkor már jobban figyelni kezdtem, és valóban: Bende csak engem tüntetett ki figyelmével. Engem, a foltos farmeros, bő pólós, kócos elhagyottat. Hihetetlennek tűnt.

Amikor végül rászánta magát és kávézni hívott, először a legszívesebben nemet mondtam volna. Nem hiányzott egy újabb csalódás. Linda volt az, aki rábeszélt. Egy randi nem a világ, mondta, ha nem tetszik, többet nem kell találkoznod vele. Beleegyeztem. Este pedig már írtam is a chatet Lindának: te figyelj! Asszem, szerelmes vagyok…

Soha életemben nem beszélgettem olyan jót senkivel, amint abban a kicsi, kedves kávézóban. Mély volt, izgalmas, sokrétű és elgondolkodtató, nem hasonlított egyetlen más beszélgetésre sem. Rögtön éreztem a heves pezsgést, amit a házasságomban soha, egyetlenegyszer sem tapasztaltam – bármily szomorú. És alig vártam, hogy megismétlődjön.

Van egy régi szám, az a címe, hogy Heaven is a place on Earth. Az első randin is felcsendült a kávézóban, és esküszöm, Bende közben sokatmondóan nézett rám. Ez lehetett volna akár ijesztő vagy baljóslatú, de cseppet sem lett az. Egymásra találásunk villámgyors volt és teljesen kölcsönös.

Azóta megteremtettünk valamit, amiről el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik. A közös mennyországunkat. Nem egy rutinos, mechanikus együttélést, hanem olyan kapcsolatot, amiben rengeteget beszélgetünk, amelyben mindig megöleljük, megcsókoljuk egymást, napokat átmessengerezünk, és ha összeveszünk – mert persze előfordul –, a problémát megoldani igyekszünk és nem a szőnyeg alá söpörgetni. Így megy már hat éve. És hat hónapja várom a közös gyerekünket. Alig várom, hogy ebből a csodából ő is részesüljön.

Galériánkban a Fortepan segítségével mutatunk be szerelmes, múltbeli képeket!