Szülőnek lenni kimerítő, főleg, ha öt gyereked van. Szex közben más ember lehetek, nem azon aggódom, mi van éppen a gyerekeinkkel. Olyasvalaki, aki ilyenkor pontosan tudja, nem veszítette el magát és a társát a mindennapok mókuskerekét pörgetve.

Amikor fejben oda jutok, hogy egyáltalán a férjemre gondolhassak, úgy érzem, hiányzik. Hiányzik, hogy önfeledten, nyugodtan nevethessünk egymás viccein, hogy egész mondatokban beszélgethessünk; hogy egyáltalán el tudjunk kezdeni és be is tudjunk fejezni gondolatokat, beszélgetéseket. Hogy megérinthessem, hogy csak az enyém legyen, ha csak egy rövidke időre is.

Amint a férjem esténként hazaér, a kicsik megrohamozzák, ami teljesen természetes, hiszen reggel óta nem találkoztak. Úgy csüngenek rajta, mint a kis majmocskák. Ilyenkor nyilván teljes képtelenség, hogy még rám is figyeljen, nem is várhatom el tőle, eszemben sincs. Inkább háttérbe vonulok, és csendben teszek-veszek valamit a konyhában.

Együttléteink során anyai és apai minőségünkben vagyunk jelen, nappal legalábbis. Azt gondolom, ezért alakult ki bennem, hogy a szexet az anyaságom szöges ellentéteként élem meg: olyankor nem kell azon aggódnom, hogy vajon minden gyerekemnél van-e pulcsi, nehogy megfázzon; vagy hogy rendben megírták-e a házi feladataikat. Teljesen el tudom engedni magam, a kontrollt.

Hihetetlenül felszabadító érzés végre nem azon görcsölni a paplan alatt, hogy mikor hallunk apró, mezítlábas lépteket közeledni.

Amikor kettesben vagyunk, valaki másnak érezhetem magam. Egy olyasvalakinek, akitől elválaszt az anyaság. Kicsit olyan, mint felébredni egy izgalmas, ugyanakkor végtelenül megnyugtató világban: ahol tudom, még mindig itt vagyunk csak mi ketten, egymásnak. Tudni, hogy nem veszítettük el egymást és magunkat menet közben.