Az az igazság, hogy nagyon fiatalon találkoztunk. Elsősorban a koromnak köszönhettem, hogy elhittem a rózsaszín hazugságot, bár az is igaz, hogy alkatilag naiv vagyok és optimista. Rá is faragtam, ahogy ekkor szokás. Méghozzá nagyon.

Boti ugyanúgy vidékről származott, mint én. Ugyanúgy szenvedett a szüleitől, mint én. Sorsszerűnek éreztem a hasonlóságokat, amikor az egyetem kávézójában megismerkedtünk. Kicsit hasonlított a gyerekkori szerelmemre, aki nem mellesleg szintén elhagyott, de sokkal szelídebb és okosabb tekintetű volt nála. Lángra lobbantunk, mint két fáklya, és egy hónap szerelmes andalgás után megkérte a kezemet.

Úgy éreztem, én vagyok a földkerekség legszerencsésebb asszonya. Az esküvőnk álomszerű volt, azaz lett volna, ha a szüleink nem követnek el mindent, hogy elrontsák. De még ez az ármánykodás is csak közelebb hozott minket. Sorstársak voltunk, véd- és dacszövetséget alakítottunk ki, ketten voltunk az egész világ ellen. És ez az érzelemegyveleg párosult a mindent elsöprő szerelemmel és ragaszkodással. Legalábbis nálam.

Ma már tudom, hogy szörnyen buta voltam...

Soha nem kérdeztem őt, mit gondol a monogámiáról, a házasságról. Kérdés nélkül is feltételeztem, hogy kapcsolatunk egész életre szóló. Mi végre lenne egyébként az ujjunkon a gyűrű? Viccből? Szórakozásból? Mert nem volt jobb dolgunk? Nem tettem fel magamnak hasonló kérdéseket. Csak éltem a világban szerelmesen és boldogan.

Három éve voltunk együtt, amikor egyszer véletlenül találtam a zsebében egy cetlit. Szó sem volt kutakodásról, vittem volna a kabátot a mosásba. Ő pedig annyira óvatlan volt, hogy benne felejtette a levelet. Nem volt teljesen egyértelmű, nem volt benne szerelmes szó, erotikus utalás. Évődő hang, közös élményre való célozgatás, az igen. Először el sem akartam hinni. Kidobtam a szemétbe, és igyekeztem az egészet elfelejteni, mintha nem is láttam volna semmit.

De a gyanú lassan befúrta magát a fejembe.

Ettől kezdve mintha kicsit megváltozott volna az alakja. Elmosódott, kontúrtalanná vált. A hangja eltávolodott, és mintha hamis mellékzöngéket fedeztem volna fel benne. Hessegettem a rossz érzéseket, de egy idő után nem tudtam mit tenni ellenük. Egyre a levélke szavai zakatoltak a fülemben, és bármit csináltam, nem tudtam tőlük megszabadulni.

Nagyon fájdalmas volt ez az időszak. Mintha hosszú álomból ocsúdtam volna. Elkezdtem észrevenni a nyilvánvaló jeleket, amik korábban nagy ívben elkerültek. Hogy későn jár haza. Hogy gyakran hivatkozik túlórára. Hogy idült mosollyal merül a telefonjába esténként. Hogy már alig szeretkezünk. Hogy a beszélgetésekről is leszoktunk. Hogy tulajdonképpen minden de minden megváltozott, csak én, ostoba liba, nem vettem észre.

Szeretném azt mondani, hogy én voltam az, aki leleplezte, aki bátran szembenézett az igazsággal. De nem így történt. Megvártam, amíg bejelenti. Egy este elém állt, és enyhe szégyenkezéssel a hangjában közölte: elköltözik. Sajnos túl fiatalon, kiforratlanul találkoztunk, ő időközben megváltozott, és rájött, hogy csak a közös menekülés volt az, ami minket összetartott. Magunk mögött akartuk hagyni a szülői házat, egymásba kapaszkodtunk, együtt sikerült is. De a közös utunk csak ennyire korlátozódott. Hiba volt összeházasodni. Sajnálja, most is szeret engem, de már nem úgy. El kell mennie, rájönnie arra, ki is ő valójában. És szerinte nekem is ezt kell tennem.

A nőről nem szólt egy árva szót sem, ezért éreztem az egészet szemét hazugságnak. De nem szembesítettem vele, csak ömlöttek a könnyeim. Így hagyott ott életem szerelme a nappaliban, sírva, mintha a közös évek, a sok boldog élmény nem is lett volna.

Egy év telt el azóta, és én még mindig egyedül vagyok. Nyalogatom a sebeimet. De nem lesz ez mindig így. Annyi bizonyos, legközelebb jobban vigyázok az érzelmekkel. Soha nem feledkezem bele annyira egy szerelembe, mint ebbe a mindent elsöprőbe, ami végül összetörte a szívemet.

De legalább felnőttem.

Miért nincs szerencséd a szerelemben? Galériánkból ez is kiderülhet!