Elvált nő vagyok, az ötvenes éveim elejét taposom, van egy barátom, akivel már évek óta együtt vagyunk; a kapcsolatunk viszont nem igazán lép szintet – azon túl, hogy remekül elvagyunk az ágyban. A közös barátaink hoztak össze minket; ő 10 éve vált el a feleségétől, ami egy elég csúnya sztori volt egyébként; az asszony ugyanis az egyik legjobb barátjával jött össze.

Nálam más volt a helyzet; az én házasságom, mindenféle dráma nélkül, szimplán kifulladt. A férjemmel közösen jutottunk el arra az elhatározásra, hogy mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha külön utakon folytatjuk.

A barátommal általában nálam találkozunk, ő jár fel hozzám. Reggelig szokott maradni, nagy ritkán még egy ebéd is belefér neki, elvisz egy étterembe. De ez a maximum, utána szalad is tovább. Ezzel még meg is tudnék békélni szerintem; nagy fájdalmam viszont; hogy a számára fontos, hozzá közel álló embereknek egy szóval sem tett még rólam említést. Mintha a világon sem lennék. Nem is értem; én boldogan meséltem róla a fiamnak.

De könyörgöm, nem totyogó picikékről beszélünk, hanem 18 és 21 éves fiatalokról. Szerintem ők elég nagyok már ahhoz, hogy megbirkózzanak azzal a gondolattal, hogy az apukájuk tovább lépett és van egy barátnője.

Nagyon szeretem őt, remekül megvagyunk az ágyban is; csak úgy érzem magam, mintha egy piszkos kis titok lennék az életében, akit rejtegetni kell a világ szeme elől. Nem értem, miért aggódja túl a dolgokat, a válása már tíz éve történt, a gyerekek pedig már tényleg nagyok. Vagy csak őket használja ürügyként arra, hogy ne kelljen felvállalnia a kapcsolatunkat?

Csak nincs valami takargatnivalója? Adjak neki ultimátumot? Vagy felvállal nyíltan a családja előtt, vagy fel is út, le is út? Lehetséges, hogy én rontottam el azzal, hogy túlságosan egyértelműnek veszi, hogy bárhogyan is, de mellette maradok? Mit tehetnék?

Mit üzennek elvált nők a házasságban élő nőtársaiknak? Galériánkból megtudhatod!