Képzeljék el, hogy félig-meddig váratlanul hazatoppannak, és ott találják a lakásukban a szüleiket, amint… de kezdem az elején.

László másfél évig alkotta életem részét. Két hónapos járás után összeköltöztünk. Fél év után kezdtem torkig lenni a rendmániájával. Nem mondom, hogy én vagyok a világon a legpedánsabb ember, de amit László művelt, az túlment minden határon. Naponta háromszor porszívózott. A mosatlant egyetlen percig nem tűrte a mosogatóban. Minden nap portalanított egy antiszexi köténykében és felmosta a teljes lakást. Nemcsak a saját cuccait rendezte össze és hajtogatta élire, de az enyémeket is. És mindig mindent elpakolt a szekrénybe, a saját logikája szerint. Napi szinten fordult elő, hogy nem találtam egy felsőt, szoknyát, bármit, amikor pedig sietnem kellett volna. Nem az utolsó pillanatban kéne összekészülni, közölte méltóságteljesen, ha ezt szóvá tettem. Még a bugyijaimat, az esernyőmet, sőt a díszpárnáimat se találtam meg soha, sőt, László a bankjegyeket is kivette a pénztárcámból és szépen kisimítgatta.

Egy év után már annyira kiütköztek a különbözőségeink, hogy pedzegetni kezdtem az elválást. Fél év múlva belátta, hogy ez tényleg nem fog menni. Ő még maradt volna, én azonban térdre estem és hálát adtam az égnek, amikor végre kitette lábát a lakásból a gondosan kivasalt és színek szerint összerendezett cuccaival.

A szüleim odáig voltak. Hogy tehetted lapátra ezt az édes fiút, kérdezgette anyám kétségbeesve. Ők László bűvöletében éltek, mivel csak a kedves arcát látták, az udvarias, előzékeny, kétségkívül szeretetreméltó fiatalembert. Laknál te együtt vele, majd meglátnád, hogy nem lenne meg egy darab zoknid se, mondtam mérgesen. Legalább egy kis rendre szoktatott, mormolta apám. Nem vitatkoztam velük. Szerencsére nem a tizenhatodik században élünk, nem a szüleim hivatottak eldönteni, mikor, kivel és hogyan kötöm össze az életemet.

Júliusban elutaztam az egyik barátnőmmel Krétára. Szuper hetet töltöttünk ott, a járatunkat azonban sajnos egy nappal előre hozták, így szombat helyett pénteken landoltunk Budapesten. Hullafáradtan vonszoltam a bőröndömet a kis, Kodály köröndön álló lakásom felé. Beütöttem a kapukódot, hívtam a liftet, és felzötyögtem a harmadikra.

Már akkor megütötte a zene a fülemet, amikor kiléptem a liftből. Az én lakásomból jött. Mi az isten? Valaki betört hozzám és bulit rendezett? Egy pillanatra komolyan fontolóra vettem, hogy hívom a 112-t, de aztán lebeszéltem magam róla. Elég életszerűtlennek hangzott, hogy betörők partiznak a lakásomban.

Nem haboztam tovább, levágtam a bőröndöt az előszobában, és elszántan berontottam a nappaliba, hogy leleplezzem az in flagrantit.

A szoba közepén hárman álltak. A szüleim és expasim, László. Az asztalon sós perec, ropi, sütemények, ásványvíz, két üveg bor. Anyám és László is borospoharat tartott a kezében, azzal ropták a Hungáriára. Apám épp perecet tömött a szájába. A morzsák a földre potyogtak, s abszurd módon az jutott először az eszembe, hogy vajon mit szól ehhez az én pedáns exLacim.

Nem is tudom, ki rémült meg a legjobban. Hát te nem Görögországban vagy, hebegte anyám, miközben kikapcsolta a zenét. Apu jobbnak látta bejelenteni, hogy vécére megy. László egy fotelbe kuporodott, és nem nézett rám.

Végül csak kiszedtem belőlük, mi történt. Kiderült, hogy nagyon hiányzott Lászlónak a lakás. Én nem, de annyira megszokta már ezeket a falakat, bútorokat, színeket. Csak látni akartam egy kicsit, magyarázta bűnbánóan, láttam a Facebookon, hogy Krétán vagy, így felhívtam a szüleidet, hadd kukkantsak be egy kicsit. Nem terveztünk bulit, de anyukádék olyan cukik voltak, hoztak bort, édességet… nem mondhattam nemet nekik, te is megérted, ugye?

Még mindig nem tudtam se köpni, se nyelni. László zavarában a földet nézte, s mivel már nem tudott mit kitalálni, azt mondta: „A kosz miatt meg ne aggódj. Holnapra úgy kitakarítottam volna, hogy semmit sem veszel észre.”

Haladéktalanul kidobtam mind a hármat. És soha többé nem posztolom ki a közösségi médiában az utazásaimat.

Hogyan lehet a tökéletes buliból rémálom? Galériánkból megtudhatod!