Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Szokás szerint a konyhapulton sakkoztunk a csekkekkel. Abban a hónapban a fűtésszámla nyert, azt nem fizettük be. Harmadik napja ettük az üres tarhonyát, az én óvónői fizetésem régen elfogyott, lassan Csabáét is feléltük már. Régóta téma volt, hogy ez így nem mehet tovább, bele kéne vágnunk valamibe. Aznap estére az én életem párja fejben összerakta a tutit: csúcson van az újautó-eladás, mi majd gyártunk a szép új autókra igényes üléshuzatot, méretre szabva.

Nyeltünk egy nagyot és felvettünk hárommillió forint hitelt, fedezet persze a lakásunk lett. Abból béreltük a helyiséget, abból vettük a szabászasztalt, a három ipari varrógépet, a szabásmintákat, és hoztuk be Olaszországból a méregdrága plüssanyagot. Csaba mindig is ügyes kezű srác volt, ha két percig figyelt valami munkát, a harmadikban már maga is meg tudta csinálni. Nekem kicsit tovább kellett kínlódnom, mire végre nem varrtam oda az ujjamat az interlockkal, de viszonylag hamar belejöttem. Kiléptem az oviból, nappal varrtunk Csabával, éjszaka kiszállítottuk, ami elkészült. Hajtottunk, mint a gép. A második hónapban virslit is tudtunk venni a hó végi tarhonyára, a harmadikban nem volt elmaradásunk egyetlen számlával sem.

AZ ÜZLET BEINDUL

Csaba elképesztően jól menedzselte a céget, ömlöttek a megrendelések, az ország minden szegletéből hívtak az autószalonok, hogy fogynak a készleteik, vigyünk árut. Fél év után már nem bírtuk egyedül, felvettünk két varrónőt és egy srácot, aki kiszállította a kész huzatokat. Csaba akkor már csak az új üzletekre koncentrált, én koordináltam a megrendeléseket. Egy év után visszafizettük a teljes hitelt. A műhelyben akkorra négy varrónő és egy szabász dolgozott, ketten szállítottak. Mi pedig étteremben vacsoráztunk – hónap végén is –, utána pedig boldogan bújtunk össze az új, bazi nagy tévé előtt a régi kanapén. Amikor kiderült, hogy gyereket várok, Csaba még jobban rákapcsolt a munkára, nehogy bármit is nélkülöznünk kelljen. Először a kocsit cseréltük nagyobbra, de a fő cél a családi ház volt. A közeli kisváros egyik legszebb házát néztük ki magunknak. Úgy éreztem, most tökéletes az életünk, elértük, amit akartunk. Csak a férjem parázott folyamatosan, hogy legyen még több tartalékunk, nehogy bármikor is vissza kelljen menni az üres tarhonya mellé. Az üléshuzat egyre jobban ment, dőlt a pénz. Mire a lányunk, Míra megszületett, már bejárónő takarított nálunk, a gyereken kívül semmi dolgom nem volt. Engem nem hozott lázba különösebben az egyre hízó bankszámla, nem éreztem késztetést, hogy elárasszam a gyereket mindenféle tilinkózó játékkal, vagy újabb és újabb ruhakölteményeket vásároljak magamnak. Megvettem, amire szükségünk volt – igaz, a minőségre nagyon kényes lettem –, és kész.

Csabán ekkoriban láttam meg az első furcsa jeleket. Éjszakákon át autóteszteket nézett az interneten, már nem volt elég jó neki az Opel, amit nemrég vettünk. Audit szeretett volna, vagy Volvót – jó nagyot. Teljesen új, nekem idegen szokásokat vett föl, például rákapott a cipővásárlásra, hollywoodi színésznőket megszégyenítő készletet halmozott fel. Aztán jöttek az ingek, a legmárkásabb darabok, majd az órák. Tisztában vagyok vele, ha valakinek hirtelen több pénze lesz a szükségesnél, az törvényszerűen elkezd költeni. De amikor leültünk a vacsora mellé, már nem nagyon beszélgettünk egymással. Nekem Mírán kívül más témám nemigen akadt, ő meg csak a pénzről beszélt. Hogy mennyi ment ki és mennyi jött be aznap. Az én jópofa, kedves és szerető férjem – akihez olyan jó volt esténként odabújni és együtt vihogni – kámforrá vált. Az az ember, aki helyette hazajárt, már észre sem vett minket a gyerekkel, csak saját magával és a pénzzel volt elfoglalva. Rémisztő volt. A füléhez hozzánőtt a telefon, elszámoltatott és rendelt, vagy az újdonsült haverjaival egyeztette, mikor hová mennek kaszinózni, bulizni. Mert a pénzzel együtt jöttek az új ismeretségek is. Ő muszájkapcsolatoknak hívta ezeket, amiket ápolni kell, hogy menjen a biznisz, és elvárás, hogy eljárjon mindenhová, ahová meghívják. Én természetesen nem mentem vele ezekre a kiruccanásokra, kisgyerekkel az ember nem arra vágyik, hogy minden éjjel szétcsapja magát valami rongyrázós partin. Utazni szerettem volna, olyan helyekre, ahol Mírával is jól érezzük magunkat, például az olasz tengerpartra, de Csaba szerint minimum a Távol-Kelet vagy egy dél-amerikai körút jöhetne szóba, megengedhetjük magunknak, nem igaz? Olaszországba akárki eljuthat, s különben is unalmas hely. Én viszont nem bírom a rongyrázást – csak azért, mert megengedhetjük magunknak, vagyis sok pénzünk van, nem szeretnék teljesen kifordulni magamból. De ez csupán egy példa az életünket teljesen átformáló ötleteire.

CSAK A PÉNZ

Kezdtem magam úgy érezni otthon, mintha csak egy volnék a berendezési tárgyak közül. Aminek a hiánya feltűnne, de a jelenléte egyáltalán nem. Csaba, ha nem éppen a laptopban volt a feje, akkor telefonált vagy a tévét kapcsolgatta. Éreztem, hogy rohamléptekkel távolodunk egymástól, és ahogy ilyenkor a legtöbb nő, elkezdtem magamban keresni a hibát.

Mit mondjak, nem vagyok az a műszempillás-műmelles típus, addig nem volt bajom a külsőmmel. Akkor viszont hirtelen bevillant, hogy esetleg a férjem afféle házmesterlánynak lát, főleg, ha párducos minibe szorult csajokat néz maga körül minden buliban. Elkezdtem gőzerővel új cuccokat venni (volt miből), hetente fodrászhoz és kozmetikushoz menni, hátha jobban észrevesz. De hiába billegtem tűsarkúban esténként, amikor otthon volt. Igen, amikor otthon volt, mert általában este kilenckor rám csukta az ajtót, elhúzott valakikkel találkozni, hogy aztán hajnalban whiskyszagúan essen be mellém az ágyba. Hónapok óta nem nyúlt hozzám, én pedig hiába tettem mindenféle kísérletet, amit a nagykönyvek női praktikának titulálnak. Totál feleslegesen vettem magamra a falatnyi, szexi szaténizét, finoman félretolt, amikor hátulról a nyakába csavarodtam vagy beleültem az ölébe. Hogy nagyon fáradt, pihenni szeretne.

Családos programjaink azelőtt sem nagyon voltak, Mírával mindig mindenhová egyedül mentem. Nyilván nem volt annak idején jó ötlet, hogy azt mondtam: ő csak dolgozzon, majd én menedzselem a többit, dühös is voltam magamra, hiszen ezzel tulajdonképpen én szoktattam le Csabát az apaságról. Őrülten hiányzott mint társ, mint kedves és mint apa is. Olyannyira, hogy már azokon a reklámokon is bőgni kezdtem, ahol apuka boldogan ölelgette a famíliát. Egy ilyen alkalommal látta meg, hogy valami bajom van, amit mondjuk nem csodálok – nehéz máshogy értelmezni, ha az addig nyugodtnak tűnő asszonyka hozzávágja az első keze ügyébe eső tárgyat a tévéhez.

Ezt a performanszomat végre egy olyan beszélgetés követte, ami nem csak a pénzről szólt. Rázúdítottam Csabára mindent. Ő nem értette, mi a bajom, szerinte minden rendben van, tökéletesen élünk, hiszen azt csinálok, amit akarok. Azt veszek, amit szeretnék, ő mindent megad nekem. Igen, mondtam, csak saját magadat nem. Ez egy ilyen játék, válaszolta, és ezzel elintézettnek tekintette a kérdést. Másnap egy arany karkötővel jött haza. Akkor tudatosult bennem, hogy a férjem tényleg nem ért semmit az én nyűgeimből. Ezt az első összecsapást azonban több is követte, már nem bírtam magamban tartani az elhanyagoltság érzését.

Minden vitánknak ugyanaz lett a vége: ahelyett, hogy örülnék a minőségi életünknek, húzom a számat. Nem látom meg, hogy ez már egy másik világ, mint ahonnan indultunk, és ne mondjak olyat, hogy lehet, hogy van pénzünk, de nincs boldogságunk. Ha nincs boldogság, majd veszünk – mondta ki Csaba a végszót, és el is hitte, amit mondott. A cégünk megérezte a válságot és az autópiac zuhanását, de Csaba jó érzékkel, idejében váltott: az üléshuzatot befejeztük, a műhelyeket felszámoltuk, az árukból pizzériákat nyitottunk négy helyen. Ezek hozták a megszokott bevételt, nem kellett aggódnunk. És még annyi teendő sem volt velük, mint a varrodákkal: az üzlet pörgette önmagát, szinte csak ellenőrizni kellett. Azt hiszem, akkor vesztettem el teljesen és visszavonhatatlanul a férjemet, azt, akit szerettem és akit néha még próbáltam megtalálni abban az idegenben, aki mellett éltem. Csaba addigra tényleg elhitte, hogy mindent megvehet és mindent megtehet. Mindenre csak a pénz volt a megoldása, vegyem meg, ami kell nekem, ő nem ér rá a hisztijeimmel foglalkozni. Állította, hogy még mindig szeret – akkoriban már egyre kevésbé hittem el –, de mostanában csak így tud szeretni, nem úgy, ahogy én elvárom. Sokkot kaptam a szavaitól és a felismeréstől, hogy az egyszer volt szerelmünk miféle aranyba mártott torzszülötté változott.

Minden vagyonunkat odaadtam volna azért, hogy újra az a Csaba legyen mellettem, akihez anno hozzámentem feleségül. De hát nem adtam oda, még képletesen sem, hanem még egy évig csak egyik határidőt tűztem ki a másik után – persze szigorúan csak magamban. Hogy ha nem változik a helyzet, akkor fogom magam, összepakolom a gyereket és meg sem állok anyámékig. A határidők azonban rendre elmúltak, én pedig maradtam a gyémántos kalitkában, a kényelemben. És utáltam magam érte. Elnéztem az állandó távollétet, az örökös whiskyszagot, a mindenféle gyanús haverokat és nem akartam belegondolni abba sem, hány drága bérleány fekszik a férjem alá esténként. Szinte kataton állapotban éltem a mindennapokat, alig észleltem magam körül a világot.

A SORS KEZE

Azt az autót sem láttam – pedig látnom kellett volna, legalábbis a rendőrségi szakértő szerint –, amelyik elé úgy léptem ki, hogy a sofőrnek esélye nem volt megállni. Amikor magamhoz tértem a kórházban, nem emlékeztem semmire, arra végképp nem, hogy balesetem volt. Gipszágyban feküdtem, törött medencével, törött lábbal, ennyit észleltem – no meg az édesanyám és Csaba aggódó arcát. A férjem mindennap bejött hozzám, ült az ágyam mellett és beszélgettünk. Arról, hogy mi hol és miért csúszott félre. Állította: akkora pofont kapott ezzel a balesettel, hogy hirtelen másként kezdte látni a dolgokat. Megijedt, s rájött, milyen fontosak vagyunk neki a gyerekkel. Ráébredt, hogy a kasszacsöngéstől nem hallotta meg a hangomat, és hogy igen, változtatnunk kell az életünkön. Hogyan? Azt még nem tudjuk.

Most azon gondolkozik, hogy lehetne úgy befejezni, hogy közben benne is maradjon az üzletben. Engem is akar, de a pénzről sem mondana le, legfeljebb a még többről. Már sétálhatok a kórház udvarán, nézhetem a színesedő leveleket. A férjem meg futkározik az üzletek, a partik és a traumatológia között, miközben azon agyal, hogyan tudna kiszállni ebből az ördögi körből. Az ördög meg ott ül a kör szélén és kajánul vigyorog.