Elvált gyereknek lenni

Borítókép: Elvált gyereknek lenni
Sokan azt állítják, hogy szépen elválni nem lehet. A szakítást követő időket lehet pokollá, de lehet viszonylag kellemessé is tenni, a skála igen széles. Ha a szülő legalább annyira figyel a gyerekre, mint saját sértett hiúságára, meg lehet úszni nagyobb traumák nélkül. Budapesti tizenévesek mesélik el, hogyan érintette őket szüleik válása.
Réka, 14 éves
Kétéves voltam, amikor elváltak a szüleim, de nem emlékszem, hogy bármi változás történt volna az életemben. Apu mindennap jött, azt meg, hogy nem alszik nálunk, akkor észre se vettem. Négyévesen tudtam meg, hogy az első feleségéhez ment vissza, aki egy másik lányt szült neki, a két évvel fiatalabb húgomat. Elvitt magukhoz az új házukba, ahol nekem is berendeztek egy szobát. Sokat voltam náluk, elég jóba lettem a feleségével is, a húgomat pedig imádtam, máig ő a legjobb barátnőm. Attól kezdve apu minden második nap jött hozzánk, és egészen estig maradt, együtt vacsoráztunk, ő mesélt elalvás előtt, hétvégenként pedig elég sokszor elvitt magukhoz. Amikor iskolás lettem, gyakran jött értem, járt szülőire, eljött az ünnepségekre, szóval nagyon jó volt a kapcsolatunk. Aztán elkezdtünk a téli szünetekben együtt sielni járni hármasban, apu, a húgom és én, ezek a vakációk mindig nagyon jól sikerültek, idén is megyünk. A családi ünnepeken is mindig itt van nálunk apu. Karácsonykor ő hozza és állítja fel a fát, szenteste úgy nyolcig velünk van, és akkor megy haza a húgomékhoz. Egyébként jó, hogy ő veszi meg a fát, mert mi anyuval nem tudnánk hazacipelni. Kettesben lakunk, amit nem is bánok, nem örülnék, ha egy idegen férfi élne velünk. Lehet, hogy ha kisebb lennék, könnyebben megszoknám, de most már nem. Igaz, ebből nem volt probléma, mert az anyu sem akar együtt élni senkivel, voltak kapcsolatai, de egyikükkel sem akart összeköltözni. Én meg, ha kedvem van, felhívom aput, hogy aznap náluk alszom, ebből soha nem volt gond. Ha másnap iskola van, elvisz autóval. Mindkettejüket egyformán szeretem, szerintem nagyon jó szülők, egyáltalán nem zavar, hogy nem élnek együtt.


Gyuri, 14 éves
Anyám tavaly nyáron jelentette be, hogy elköltözik. Nem ért minket váratlanul, mert állandóan balhéztak egymással a szüleim, mindenen összevesztek. Nem voltak durva veszekedések, nem üvöltöztek, de állandóan vitatkoztak, például azon, hogy anyu miért fürdik másfél óra hosszat. Ezen apu mindennap felhúzta magát. Van egy két évvel idősebb bátyám, Robi, ő nem haragudott annyira az anyura, amiért el akar költözni, mint én. A Robi szerint a szüleink túl korán kerültek össze, ezért már egymás agyára mennek, és ez érthető. Apu másodikos gimis volt, amikor megismerkedtek, anyu elsős, és amint leérettségizett, terhes lett a bátyámmal. Néhány éve anyu már mondogatta, hogy ő nem akarja így leélni az életét. Aztán tavaly, éppen a születésnapja után volt egy nagy veszekedés, amikor azt mondta, hogy harmincöt évesen még bőven kezdhet új életet. A szétköltözés gyorsan ment, a házban mi hárman maradtunk, anyu meg bérelt egy lakást. Mondta, hogy mehetünk vele, ha kedvünk van, de mi nem hagytuk cserben az aput, aki nagyon kiborult. Most már jobb a helyzet, sokszor megyünk anyuhoz, néha ott alszunk nála. Azt megbeszéltük, hogy a karácsonyt ugyanúgy fogjuk ünnepelni mint eddig. Anyu vásárolt, főzött, együtt díszítettük a fát és vacsoráztunk itthon négyesben, a házban. Elég jó volt a hangulat, úgyhogy idén is így akarjuk szervezni az ünnepeket. Mostanra már apu is kezd megnyugodni, anyu gyakran főz vagy süt, és áthozza. Én sem haragszom már rá, ugyanúgy sokat beszélgetünk, mint előtte, ha kedvünk van, bármikor találkozhatunk vele. Szóval, kezdjük megszokni a helyzetet.

Dávid, 15 éves
A szüleim nem váltak el, mert össze sem házasodtak. Fél éves voltam, amikor anyu kirakta az apámat, mert folyton ivott és nem járt haza. Akkor anyu meg is változtatta a nevemet, azóta a nagyanyám családi nevét viselem. Ez állítólag azért volt fontos, hogy apámnak később semmilyen joga ne legyen, ne akadályozhassa meg például, ha külföldre költözünk. Így persze a gyerektartásról is lemondtunk, de úgyse fizetne semmit. Alkalmi munkái vannak csak, és rajtam kívül még három gyereke, különböző nőktől, de azokkal sem él együtt. Az első időben néha váratlanul eljött hozzánk, néha a féltestvéreimet is hozta. Elmentünk vidámparkba, ide-oda. Aztán egyre kevesebbet jelentkezett, igaz, anyám megmondta neki, hogy nem bánná, ha nem látnánk többet. Amikor jött, általában piás volt, nem nagyon, de látszott, hogy ivott. A nagyszüleimmel lakunk együtt egy jó nagy lakásban, tőlük is mindent megkapok. Az apám nem hiányzik, nem is akarom többet látni. Ünnepekkor főleg nem lenne jó, ha itt inná a feleseket, én ugyanis undorodom az alkoholtól. Anyámnak nagyon jó barátai vannak, az egyikük minden évben hoz egy karácsonyfát, és itt is marad nálunk vacsorára. Nekem ez a családi karácsony, így van kiskorom óta, így szoktam meg, és így szeretem. Egyszer anyu megismerkedett egy angol férfival, aki Magyarországon dolgozott. Nagyon gyakran járt hozzánk, de nem rajongtam érte. Arról is szó volt, hogy kiköltözünk vele Angliába, az viszont tetszett volna. Már a kiutazást intézték, amikor összevesztek valamin, és semmi nem lett az egészből. Mindegy, jobb is nekem itt, a nagyszüleim meg a barátaim úgyis hiányoztak volna.

Canan, 12 éves
Anyukám magyar, apukám török, egy hajón ismerkedtek meg, ahol pincérként dolgoztak. Isztambulban volt az esküvőjük, és én is ott születtem. Sokan laktunk egy nagy lakásban, a nagymamámmal meg apukám testvéreivel, de másra nem emlékszem. Hároméves voltam, amikor hazajöttem Magyarországra az anyukámmal. Azt mondta, nem bírta kinn tovább, nem volt munkája, a közelben nem volt játszótér, folyton otthon ültünk a rokonokkal. Itthon a nagyszüleimhez költöztünk, ők vigyáztak rám, mert anyu visszament az étterembe felszolgálni, és főleg este meg éjjel dolgozott. Apukám Törökországban maradt, de gyakran eljött hozzánk, mindig két-három hétig maradt, és ott lakott nálunk. Később Romániába ment, mert Isztambulban nem volt munkája, és akkor még többet jött Pestre. Most is Bukarestben dolgozik egy szálloda kaszinójában, jó fizetést kap, és nekünk is elég sok pénzt küld. Egy hónapban egy hétvégére jön hozzánk, akkor mindig nagyon jól érezzük magunkat. Vele törökül beszélek, az osztálytársaim irigyelnek, hogy ilyen jól tudok egy nyelvet. A születésnapomra és karácsonyra is mindig eljön, pedig ez neki nem is ünnep, mert ő muszlim vallású. Azért így is hoz mindig ajándékot, főleg ruhákat, csatokat, láncokat, fülbevalókat. A nyári szünetben mindig elvisz magával Isztambulba, a török nagymamámhoz, most nyáron is ott voltam két hétig. Jól éreztem magam, mert van ott egy csomó unokatestvérem, és mivel most már jól tudok törökül, lehet velük beszélgetni. Apukám most megpróbál Magyarországon munkát keresni, mert akkor többet tudnánk találkozni. Pesten valószínűleg nem fog találni, de vidéken igen, és akkor már sokkal közelebb lesz, hozzánk, mint most.

Kata, 13 éves
Négyéves koromig Linzben éltünk, anyukám oda ment férjhez. Apám mérnök, és egyszer amikor Magyarországon dolgozott, anyukám tolmácsolt neki. Aztán többször találkoztak, Pesten házasodtak össze, de utána rögtön kiköltöztek Ausztriába. Én már Linzben születtem, nagyon szép házunk volt, nem messze apukám szüleitől. Náluk is sokszor voltam, mert nem jártam oviba, anyu otthon maradt velem. Nagyon jól beszél németül, elmehetett volna tolmácsolni, de iskolás koromig nem akart dolgozni. Egyik nap aztán hirtelen elkezdett csomagolni, azt mondta, hogy pár nap múlva visszaköltözünk Pestre, mert az apám egy másik nőt akar feleségül venni. Akkor ezt az egészet nem is értettem. Hazajöttünk a régi lakásba, ahol anyukám az esküvő előtt lakott, azt szerencsére nem adta el. Visszament dolgozni, én meg elkezdtem a magyar óvodát. Nagyon jól megvoltunk ketten, de furcsa volt, hogy az apám nem jön, nem ír, nem is telefonál. Ha megkérdeztem anyukámat, nem tudott mit mondani. Attól, hogy az apám megint megnősült és gyereke született, még engem is meglátogathatna – mondta. Aztán megszoktam, hogy nem találkozom vele, de a születésnapok meg a karácsonyok nagyon rosszak voltak. Ketten ültünk itthon anyuval, és mindig reménykedtem, hogy legalább akkor felhív vagy küld egy lapot, de nem. A linzi nagyszüleim viszont gyakran telefonáltak, meg nagy csomagokat is küldtek. Az apámról viszont ők sem beszéltek. Csak annyit mondtak két éve, hogy már a harmadik gyereke is megszületett az új feleségétől. Nem tudom, mi történt, de tavaly apu írt nekem egy e-mailt, hogy látni szeretne, és meghívott magukhoz. Anyukám nem ellenezte, hogy kimenjek, ott voltam náluk egy hétig. Végül is mindenki kedves volt, helyesek a kistestvéreim, de az apámmal nehezen ment a beszélgetés. Nem tudok már olyan jól németül, azt meg, hogy miért nem volt rám kíváncsi idáig, nem mertem megkérdezni. Meséltem a suliról, a barátaimról, ennyi. Azóta néha telefonál, meg e-mail-ezünk, de nem nagyon tudok mit írni neki. Nem utálom, nem szeretem, olyan, mint egy idegen, szóval, közömbös.

Zsófi, 14 éves
Apám muzsikus, állandóan utazik, ha meg itthon van, pihenni meg gyakorolni akar. Ebből régen sok balhé volt, folyton zavarta, hogy mi az öcsémmel hangosak vagyunk, pedig neki nyugalom kellene. Anyu szerint nemcsak ez volt a baj, hanem az is, hogy soha semmiben nem segített, ezért elvált tőle, amikor én hatéves voltam, az öcsém meg négy. Akkor már volt egy barátja, aki odaköltözött hozzánk, elég jól kijöttünk vele. Apu vett magának egy lakást, ahol maga lehetett, de azért nagyon sokat volt nálunk, meg eljött értünk a suliba és hazavitt magához. Közben anyu hozzáment a barátjához, vettek egy nagy házat, mindannyian odaköltöztünk, és egy év múlva született még egy öcsém. Emlékszem, a nevelőapám először furcsállta, hogy apu oda is gyakran eljön, sokszor velünk is vacsorázott, de aztán anyu elmagyarázta, hogy a válástól még barátok maradhatnak. Ezt a nevelőapám is megértette, és azóta egész jóban vannak az apuval. Most már azt is megszokta, hogy szenteste itthon vagyunk ötösben, de másnap mi ketten az öcsémmel apu szüleihez megyünk ebédelni. Ilyenkor anyu visz minket kocsival, és egy kicsit ott marad velünk, nagyon szereti a nagymamámékat. Nyáron voltunk családi kiránduláson, és az apu meg az új barátnője is jött velünk. Mindig van barátnője, de egyik sem költözhet oda hozzá. Ez nekünk jó, mert bármikor, ha kedvünk van, nála alhatunk, még hétköznap is, mert nem lakik messze a sulitól. A kisöcsénk is nagyon bírja apánkat, múltkor elkezdett hisztizni, hogy hétvégére ő is akar velünk jönni a Robihoz, ő így szólítja, úgyhogy magunkkal vittük őt is. Azt is közösen ünnepeltük, hogy felvettek egy nagyon jó gimnáziumba, nálunk otthon volt egy kerti ünnepség. Csináltunk családi fotókat, mindenki rajta van, anyám, nevelőapám, a két öcsém, apu, meg a barátnője. Szerintem ebben semmi furcsa nincs, nekünk ez a természetes.

„Az apám nem hiányzik, nem is akarom többet látni. Ünnepekkor főleg nem lenne jó, ha itt inná a feleseket, én ugyanis undorodom az alkoholtól.”

„A nyári szünetben mindig elvisz magával Isztambulba, a török nagymamámhoz, most nyáron is ott voltam két hétig. Jól éreztem magam, mert van ott egy csomó unokatestvérem, és mivel most már jól tudok törökül, lehet velük beszélgetni.”

„Néha telefonál, meg e-mail-ezünk, de nem nagyon tudok mit írni neki. Nem utálom, nem szeretem, olyan, mint egy idegen, szóval, közömbös.”

„Csináltunk családi fotókat, mindenki rajta van, anyám, nevelőapám, a két öcsém, apu, meg a barátnője. Szerintem ebben semmi furcsa nincs, nekünk ez a természetes.”