Kedves Naplóm…nem jó…hogyan lehetne egy napló kedves? Hiszen nem fogja megveregetni a vállam vagy együttérzően nyújtani a zsebkendőt, amikor a konyhában összeroskadva sírok titokban, ha a gyerekek nem látják.

Jaj igen, direkt a végére hagytam, hogy drámai legyen a hatás. Mert ez a helyzet.

Úgyhogy Anyám aggódik értem, meg mindenki aggódik értem, de nem azért, hogy mi lesz a szerelmi életemmel 2 évvel a 40 előtt, hanem mi lesz velem itthon a három gyerekkel és hogyan fogom megoldani?

Mintha István kiköltözése óta bármi megváltozott volna. Ugyanúgy én tartom itthon a frontot, mint amikor még itthon élt. Velünk.

De most máshol él. A majdnem 10 évvel fiatalabb és gyermektelenül karcsú barátnőjének a lakásán.

A karantén mindannyiunkat derült égből villámcsapásként ért pár hónappal ezelőtt, de őt még inkább megrázta. Először nem is értettem, hiszen a munkája miatt már gyakran mondogatta, hogy vágyik egy kis nyugira, hogy vissza fog adni a munkájából, mert egyre több lett a hétvégi út és a késő estig tartó megbeszélések vagy üzleti vacsorák. Folyton panaszkodott.

Én naiv akkor még fogalmam sem volt, hogy azért panaszkodik, hogy az én gyanakvásomat még csírájában elfojtsa, ha egyáltalán lett volna időm vagy éppen eszem a gyanakvásra. Holott ő igazán élvezte ezeket a túlórázásokat, de még mennyire!

Szóval, amikor beütött a karantén és a #maradjotthon én pedig azon aggódtam, hogyan fogom otthon menedzselni a 3 gyerkőcöt meg a háztartást, István attól borult ki – mint utólag kiderült - , hogy nem fog tudni találkozni a szeretőjével.

Vagyis nem fogja tudni megfektetni a csajt munkaidő után az íróasztalán, a családi kocsinkban vagy éppen a nő lakásán, mert nem tud majd mit kitalálni, hogy miért kell otthonról elmennie. Vagyis be volt zárva ő is.

Úgyhogy nagyjából az első hét végén, amikor este éppen elpakoltam a gyerekek egész napos ámokfutása után a lakásban a romokat, ő odaállt elém és bejelentette:

Azon nyomban földhöz csaptam a tányért és inteligens úrinő módjára kiosztottam, amitől teljesen megsemmisülve indult csomagolni…történhetett volna ez is ugyebár.

De az a helyzet, hogy nem ez történt.

Remegő kezekkel bár, de befejeztem a mosogatógép pakolását, amíg az agyamban ezer és ezer dolog futott át. Egy dolgot tudtam biztosan, előtte nem omolhatok össze, tartanom kell magamat, hiszen a családunkban mindig én voltam a biztos pont, a megingathatatlan bástya.

Úgyhogy a drámai kiborulás helyett csak ennyit mondtam:

Segítsek megkeresni a bőröndödet? - amit amúgy legutóbb azon a nyaraláson használtunk, ahol a legkisebb gyermekünk megfogant. De sebaj. Magamra is haragudtam kicsit belül, hogy én most is hozom a kötelességtudó, rendes feleség formát, amikor a férjem bejelenti, hogy már egy ideje szeretőt tart mellettem, mellettünk.

– mondja még nekem István - mintegy kegyelem döfésként –, mielőtt kifordul a konyhából és én belül szívem szerint az arcába üvöltenék, hogy mit képzel magáról, amikor három gyermeket szültem neki és mindig, mindenben mellette álltam, támogattam, hogy feljebb juthasson a ranglétrán, magamat és a karrieremet is háttérbe helyezve, olyannyira, hogy legutóbb, már meg sem erősítettem, a visszatérésemet a szakmámba, hiszen kimondatlanul is tudtam, István azt szeretné, ha otthon maradnék a gyerekekkel, hogy Ő nyugodtan és háborítatlanul utazgathasson, a @rva szeretőjével.

De nem ordítottam. Nem tehettem, fent aludtak a gyerekek. Nem rendezhettem jelenetet. Istenem, ebben annyira profi lettem az elmúlt évek során, kifejlesztettem egy tuti biztos technikát, így bármikor, bárhol fapofával tudtam türtőztetni magamat. Pedig emlékszem, az egyetemen imádtam vitázni és harcolni az igazamért.

Fogalmam sem volt, mit fogok tenni. Összezárva a gyerekekkel, férj és mindenféle terv nélkül.

Azóta eltelt 3 hónap, és én igyekeztem nap, nap után túlélni. Reggel felkeltem, megittam a kávémat a konyhában ücsörögve a kertet nézve – ahogy annyi éven át, amikor még mindent magától értetődőnek és természetesnek vettem magam körül és az életemben – majd gépiesen játszottam a gyerekekkel, akik folyton kérdezgették mikor tér haza az apjuk az üzleti útról – igen, még nem találtam ki a megfelelő és gyerekbarát magyarázatot arra, hogy: Apátok elhagyott! - főztem, mostam és takarítottam, este pedig álomba sírtam magamat

Anyám párszor átjött, amikor nem kerekedett felül rajta a vírus miatti pánik, és elmondta, hogy szedjem össze magam, mert úgy nézek ki, mint egy két lábon járó beesett arcú és csontsovány múmia, így pedig nem kellek majd egy férfinak sem!

Talán látta rajtam, hogy nem megy nálam semmire ezzel a szöveggel, mert nem estem (még) nagyobb kétségbe és rohantam rúzsozni. A kezembe nyomta ezt a naplót, amit ma, az első igazi márciusi tavaszi napon először volt erőm kinyitni és elkezdeni írni.

Mert van egy tervem. Rendbe fogom hozni az életemet. De nem azért, hogy újra bepasizzak és nem is azért, mert mindenki azt mondja, hogy ezt kell tennem, hanem azért, mert szeretném megmutatni magamnak, hogy ott él még bennem az a nő, akibe a férjem annak idején beleszeretett!

Ha kíváncsi vagy arra, hogy elvált embereknek, melyik volt az a pillanat az életükben, mikor rájöttek, vége a házasságuknak, kattints a galériára.