Egy távkapcsolat krónikája

Borítókép: Egy távkapcsolat krónikája
Vigyázat: tanulság nincs, csak egy kedves, keserédes történet!

Hívlak, mondta a fiú, két ujját kimerevítette és a füléhez tartotta. Mindig így búcsúzott, mutatta a telefont, beszélnek majd, de most mindjárt kikapcsolja a mobilt, a repülőn nem lehet telefonálni. Kata megvárta, míg eltűnik a fekete hátizsák, már a teteje sem látszott, amikor megfordult.

Ez volt a legrosszabb. A hirtelen rászakadt órák, napok, hetek, rossz esetben hónapok – fogalma sem volt, mit kezdjen velük a fiú nélkül. Két hétig éjjel-nappal együtt voltak, Kata szabadságot vett ki, és megszabadult a barátaitól is. Eleinte az ismerősök zokon vették, hogy a lány napokra, olykor hetekre is eltűnt, aztán megszokták, bár a társaságban állandó téma volt Kata és az ő lehetetlen kapcsolata. Harminc felett a távkapcsolat öngyilkosság, mondta az egyik barátnője, de ha szereti, védte a másik. Két éve ment ez így. Kata még csak most nyáron múlt harminc, nem érzett különbséget a huszonnyolchoz képest, amikor megismerte Dávidot, mégis, legjobb barátnői azzal riogatták, ha nem változik a helyzet, vénlány marad.

Nyugaton a helyzet változatlan
A helyzet pedig nem változott, Dávid holland ösztöndíja négy évre szólt, ebből eddig letelt kettő. Még két év, sóhajtott Kata, iszonyú soknak tűnt, még két év így boldog-boldogtalanul. Amikor találkoztak, ünnepeltek, amikor elváltak, gyászoltak. Végül is olyan, mint egy átlagos kapcsolat, mesélte Kata, kiegyenlítődnek a dolgok, annyira intenzív minden együtt töltött nap, és annyira sivár a többi. Aztán meg így maradsz, mondta a barátnő, aki férjnél volt, sőt gyakorló anyaként üzemelt, így maradsz, aztán majd nézhetsz. Talál valami állást odakint és lakást vesz, te pedig várhatsz, egy ideig eljön még a pásztorórákra, de egy-két év és elvesz egy skandináv szőkét, neked meg a legszebb éveid mennek kárba. Dávid nem olyan, védte Kata a fiút, nem olyan, megbeszéltük. Ez nem volt igaz, nem beszéltek meg semmit, épp Kata volt az, aki nem akart beszélni a jövőről, túlélésre játszott, ha a fiú felhozta a témát, azt mondta, majd meglátjuk. Igaz, a bizonytalanság, amelyet annyira védelmezett, időről időre felőrölte az érzéseit, dühös lett, és addig piszkálta telefonon Dávidot, míg össze nem vesztek. Ilyenkor megmagyarázta magának, hogy ez így a legjobb, amúgy sincs értelme az egésznek. Kata féltékeny volt és szomorú, biztos volt benne, hogy a fiút már vigasztalja valaki, talán épp egy szőke kolléganője, Dávidot szerették a nők. De azt is tudta, hogy a fiú sohasem hazudott, és épp a bizalmatlanságával bántotta meg.
Kata még néhány napig bírta a csendet az éterben, aztán sírva hívta fel a fiút, és persze kibékültek. Ment tovább az e-mailezés, a telefonálás, néha levelet is írtak, és szenvedtek a másik hiányától.

Szabadság, szerelem
A harmadik évben Kata rájött, hogy éppen rendszertelen kapcsolata visz rendszert az életébe. Kata a legjobban a felkészülési időszakot szerette, amikor már tudta a következő találkozás napját. Ilyenkor méregtelenítő- és fogyókúrába kezdett, naponta edzett és fodrászhoz ment. Mindig csúcsformában volt, mire találkoztak. Dávid pedig hol jobban, hol rosszabbul nézett ki, egyszer felszedett vagy nyolc kilót, munkája a számítógéphez kötötte, unalmában folyton nassolt. Aztán visszafogyott, volt szakálla, hosszú, majd rövid haja, új pulóvere, ismeretlen márkájú kabátja, de ugyanaz a fiú maradt, akire Kata várt, és aki mellett megedződött annyira, hogy megtanulta értékelni a függetlenségét. Mert az egyedüllét, amitől eleinte annyira szenvedett, és az idő, ami olyan soknak tűnt a fiú nélkül, új értelmet kapott. Kata élvezte a szabadságot. Míg barátnői egy gyors kávé után már rohantak is haza főzni, ő még elüldögélt a törzshelyén és újságot olvasott. Órákat töltött egy-egy könyvesboltban. Jógázott és énekórákat vett. Premierekre, kiállításmegnyitókra és művészbulikra járt. Pezsgett a város és Kata mindenhol ott volt, ahol történt valami. Jól érezte magát, nagyon jól, és tudta, ezt nemcsak magának, hanem Dávidnak is köszönheti. Mert mindehhez kellett az is, hogy a háttérben ott legyen valaki, aki szereti. Szereti, de nem korlátozza semmiben. Egy évig tartott az idill. Kata cseppet sem törődött a biológiai óráját vizslató családi beszélgetésekkel és persze saját kételyeivel sem. Ahogy lesz, úgy lesz, énekelte anyja konyhájában, és így is gondolta. Aztán egy pillanat alatt vége lett a dalnak.

Vége a dalnak
Egy reggel – nem a megszokott késő esti időpontban – Dávid telefonált, hogy új szerződést kapott. Az egyetem nagyon elégedett a munkájával, így felajánlottak neki egy tanári állást, kelet-európai történelmet taníthat, ez a szakterülete. Minimum négy évre szól a szerződés, mi legyen. Kata nem kapott levegőt. Aztán legalább két percig nem szólt egy szót sem, pedig Dávid ott hallózott a vonal másik végén. Mi legyen. Hogyhogy mi legyen? Nem tudja, ebbe bele sem gondolt, igaz, abba sem, mi lesz, ha a fiú hazajön. Tudta, hogy itthon tanári fizetésből családot alapítani kész röhej. Tudta, hogy Dávid imádja a munkáját, és ez egy óriási lehetőség neki. Tudta, hogy ő viszont nem akar idegenként egy holland kisváros utcáin gyereket tologatni. Mi legyen, kérdezett vissza. Hát kijössz és meglátjuk, nevetett a fiú, hallani lehetett a hangján, hogy nagyon örül, talán még fél órája sincs, hogy megkapta a hírt. Gyere haza, suttogta Kata. Mi van? Gyere haza és megbeszéljük, mondta Kata. Nem tudok, halkult el a fiú. Most vizsgaidőszak van, az egyik legnagyobb professzor segédje vagyok. Akkor ne gyere, mondta Kata, és kinyomta a mobilját.

A büszke apa
Persze sokszor beszéltek még. Telefonon és írásban is elmondták egymásnak, mennyire sajnálják. Biztosították egymást arról, hogy soha nem csalták meg a másikat. És hogy nem haragszanak egymásra. De három és fél év nem szívódik fel az emberben olyan könnyen, legalább ugyanennyit dolgoztak vele, mire lezárták, és új életet kezdtek. Pontosan három év és nyolc hónap volt az egész, mondja Kata, már csak négy hónap volt hátra az eredeti ösztöndíjból. Jó, nincs rá biztosíték, hogy ment volna, de legalább ne a barátnőmnek volna igaza, ő megjósolta, hogy kint marad. Dávid valóban kint maradt. Mire a második szerződése is lejárt, felvették az egyetemre óraadó tanárnak, és megkapta a holland állampolgárságot. Csak ezután nősült meg. Az esküvőről egy rövid e-mailben értesítette Katát, aki – szintén írásban – szűkszavúan gratulált a nagy eseményhez. Később Kata kapott néhány fotót a fehérszőke testvérpárról, akik között mindössze másfél év volt a korkülönbség, és látta a méretes családi ház előtt büszke apaként álldogáló Dávidot meg a kutyát, akinek nemrég kölykei születtek.

Vissza a városba
Kata nem küldött képet. Túl sok minden történt vele ahhoz, hogy azt néhány fotóval illusztrálhatta volna. Férjhez ment, gyereket szült, elvált. Ami ugyanolyan maradt, az a munkája volt, szerencsére jól menő grafikusként gond nélkül el tudta tartani a fiát. Mióta a gyerek iskolás lett, Kata újra felfedezte a várost, igaz, nem bulizni járt, mint annak idején, hanem tárlatvezetésre, irodalmi kávéházba, jazzkoncertre. Minden pénteken kiterjedt társasággal vacsorázott. Itt a helyem, gondolta, mert időnként eszébe jutott Dávid és a távszerelem.

A csúcsformán túl
Amikor a jól megszokott dallam jelezte, hogy üzenete érkezett, Kata éppen hazafelé tartott a csúcsforgalomban. A délutáni hóeséstől beállt a város. Kata megkereste a mobilt a táska alján, hogy megnézze az üzenetet. A szám ismeretlen – az üzenet végén az aláírás tisztázta a feladót: David Feher, így ékezet nélkül, fordítva. Dudáltak, lekésett egy rövid zöldet, nem lehetett félreállni, előtte-mögötte torlódtak a kocsik. Dávid a városban volt, azt üzente, három napig itt lesz egy konferencián, esetleg megihatnának egy kávét. Kata lehúzta az ablakot, hirtelen melege lett, pedig kint még mindig esett a hó, ő mégis úgy érezte, megfullad ebben a hőségben. Mire hazaért, megnyugodott. Visszaüzent, hogy másnap várja Dávidot a törzshelyén, ott leszek, válaszolt rögtön a címzett.
Kata kicsit bosszankodott, hogy nincs ideje fodrászhoz menni, a kozmetikus sem tudta fogadni ilyen gyorsan, aztán eszébe jutott, hogy ez valamiféle régi beidegződés lehet: ha Dávid, akkor csúcsforma. Ezen már túl vagyunk, gondolta, tizennégy éve túl vagyunk a csúcsformán.

Ki nevet a végén?
A találkozás jól sikerült. Bár eleinte mindketten feszültek voltak, később egész jól elbeszélgettek. Dávid új fényképeket hozott, nagy gonddal készített válogatást tett le Kata elé, az életem, mondta mosolyogva. A ház, a kutya ugyanaz, a gyerekek nagyobbak és többen vannak. Dávid minden képhez tálalt egy vicces történetet, igazi családapa lett, minden a három gyerekről szólt. Kata nagyon vonzónak találta Dávidot, a nevetőráncoktól vidám volt az arca, az őszülő haj pedig mindig is Kata gyengéje volt. Azon igyekezett, hogy ne bámulja folyton a férfit, aztán megérezte, hogy Dávid nézi, míg ő a fényképeket lapozgatja. Búcsúzáskor Kata kezet nyújtott, Dávid megfogta, de nem engedte el a kezét, hanem magához húzta és megölelték egymást. Kata elfordult, a könnyeitől alig találta meg a kijáratot. Még aznap este üzenetet kapott. Az egyetlen szó, ami ott villogott a telefonja kijelzőjén, jobban felkavarta, mint a délutáni találkozás. Holnap? – kérdezte David Feher, a feladó. Kata úgy döntött, nem válaszol. Többször megnézte az üzenetet. Eltette a táskájába, majd újra elővette a mobilt. Kikapcsolta. Aztán eszébe jutott valami. Az átküldött képek, a gondosan válogatott album a gyerekekkel, ahogy ott állnak a fotón ketten, hárman, a kutya a kölykeivel, a fehérre festett ház. Dávid a kertben, gyerekkel, kutyával, egyedül. Rengeteg fotó, rengeteg elkapott pillanat. És sehol egyetlen kép sincs a feleségéről. Kata üzent: holnap ugyanakkor, ugyanott. Csak azért találkozom vele, hogy megkérjem, mutassa meg a felesége fotóját, győzködte magát. Azért gyorsan bejelentkezett reggelre a fodrászhoz.

Szöveg: Fülöp Virág, fotó: Éva magazin; 500px.com