Borítókép: Csúnyán kihasznált a barátnőm Forrás: Getty Images

Csúnyán kihasznált a barátnőm

Peti szomorkás felnövéstörténete.

Azt hiszem, a világban mindenki lecserélhető. Nekem huszonnégy évbe tellett, hogy erre ráébredjek.

Igazából soha nem voltam olyan srác, akibe halálosan szerelmesek lesznek a lányok. Csendes, kedves, mosolygós eminensként mindenki kedvelt, használtak is jóbarátnak, lelki szemetesládának, de randizni persze más fiúkkal mentek el. Beletörődtem, hogy nekem már ez a szerepem. Az igazsághoz tartozik, hogy ritkán jártam bulizni, társaságba, szívesebben gépeztem a sötét szobám mélyén, a szüleim néha aggódtak is, nehogy sorozatgyilkos legyek, vagy efféle, pedig annál ártalmatlanabb dolgokat, amikkel én játszottam, elképzelni sem lehet. Egyébként semmi sem áll tőlem távolabb, mint az erőszak: ha valakinek ártani tudnék, az kizárólag saját magam vagyok.

Huszonegy is elmúltam, amikor elvesztettem a szüzességemet. A lány a harmadik találkozó után otthagyott. Rosszul esett, de azzal vigasztaltam magam, hogy végre átestem a tűzkeresztségen, a kortársaim szinte száz százaléka évekkel korábban messzire elhúzott mellettem, legalább ennyit kipipálhatok.

Az egyetem után szinte azonnal kiköltöztem Berlinbe, ahol elég jó munkát kaptam az IT-szektorban. A munkahelyen kizárólag férfiak vettek körül, a híres-hírhedt berlini klubokat, szórakozóhelyeket pedig messzire elkerültem, így nem sok esélyem volt a való világban lányokkal ismerkedni. De hát a 21. században élünk: szabadidőmben, a honvágyat is elfojtandó, rávetettem magam a társkereső oldalakra. És Ginával gyorsan egymásra akadtunk.

Minden olyan csodálatosan indult. Vagy legalábbis én azt hittem. Jókat beszélgettünk a képernyőn keresztül. Ő egy Budapest melletti városkában élt, és hozzám hasonlóan arról álmodozott, hogy főiskola után Európába megy dolgozni. Helyes volt, göndör hajú, élénk kék szemű. Szerette a számítógépes játékokat. Számítástechnikát tanult. Mi kell még, gondoltam. Megkértem, látogasson meg Berlinben, és ő az első szóra megvette a repülőjegyét. El se hittem, hogy velem ilyesmi megtörténhet.

A berlini randi minden várakozásomat felülmúlta. Igazából csak akkor ismertem meg a várost, ahol már egy fél éve éltem. Nagyokat sétáltunk, dumáltunk, mint egy Linklater-filmben, beültünk kávézni, megnéztük a kelet-berlini múzeumokat, a Checkpoint Charlie-t, este jazzkoncertre mentünk a nyugati oldalon. Álomszerű volt az a pár nap. Gina ugyan foglalt magának szállást, éjjelente mégis az én albérletembe jött fel. És nem csak aludni. Kicsit esetlen, de felemelő élmény volt. Legalábbis számomra.

Ő néhány nap után hazautazott, én pedig magányosnak és szomorúnak éreztem magam. Még a gépezés sem derített fel. Szerelmes lennék, életemben először? Folytattuk az írogatást, a videócsetet. Úgy tűnt, Ginának is lelkébe hatolt a találkozásunk. Megbeszéltük, hogy nemsokára ismét meglátogat, és tartotta a szavát. Megint eltöltöttünk néhány csodálatos napot, aztán egy hónappal később én repültem haza, és bekóboroltuk Budapestet is. Minden tökéletes volt. Legalábbis azt hittem.

A hidegzuhany később folyt a nyakamba. Gina mindig olyan hangnemben csetelt velem, mintha benne is komoly érzések nyiladoztak volna. Megkérdezte, segítenék-e neki Berlinben lakást és állást keresni, mert nemsokára végez a fősulin, és fontolgatja a kiköltözést. Madarat lehetett volna velem fogatni. Kijön, és miattam jön ki! Minden követ megmozgattam, pedig ez a nagy aktivitás egyáltalán nem alaprésze a személyiségemnek.

Közben eljött a nyár, és lelkesen megszerveztem egy közös görögországi nyaralást is, mert úgy éreztem, hogy bár nem mondtuk ki, de egyértelműen egy párt alkotunk. A nyaralás azonban nem úgy sikerült, ahogy a korábbiak alapján elképzeltem. Gina kedvetlen volt és szeszélyes. Mindössze egyszer szexeltünk, az is elég langyosan alakult. Kérdeztem, mi a baj. Semmi, válaszolta, miközben üvöltött róla, hogy valami megváltozott benne. Persze elhallgattattam a vészjelzéseket. Megnéztünk néhány romot, úsztunk a tengerben, aztán mindenki hazarepült. A csetelés folytatódott, úgyhogy hamar megnyugodtam. Biztos csak átmeneti üzemzavar keletkezett. Nem tűnt fel, hogy Gina egyre rövidebben ír, egyre ritkábban ér rá, és hogy alig van ideje kamerával bejelentkezni. Áltattam magam, mint egy tapasztalatlan kiskamasz.

Végül késő ősszel települt ki Németországba. Az én segítségemmel jutott lakáshoz, munkához. Az első dolga az volt, hogy találkozott velem a közös kávézónkban, és kitette a szűrömet. Azt hittem, álmodom.

Sajnos nem mélyült el eléggé a kapcsolatunk, magyarázta egy kapucsínó fölött, különben is bepasizott Budapesten, szóval most folytathatja a távkapcsolat-dolgot, és tekintetbe véve az előzményeket, ez kissé ironikus, úgy hiszi.

Aztán még fél órán keresztül fárasztott terjengős közhelyekkel, mint például reméli, hogy barátok maradunk, meg hogy milyen jó ember vagyok, és sokkal jobbat érdemlek, mint ő. Szemlátomást egyetlen percig nem fogta fel drámaian a szakítást, úgy beszélt, mintha egy ügyintéző előtt ülne. Néha még nevetgélt is, a végén pedig ökölpacsival búcsúzott, ahogy a haveroktól szokás.

Miközben hazafelé sétáltam, mit sétáltam, inkább vonszoltam magam, arra gondoltam, hogy legjobb lesz most azonnal belevetnem magam a Limmatba. Persze nem tettem meg, úgyis csak az lett volna az eredménye, hogy szégyenszemre csuromvizesen, de makkegészségesen kecmergek ki belőle. Helyette vettem két üveg bort, és életemben először piszkosul berúgtam. Most is elborzadva gondolok arra a kis teremtményre, aki egész éjszaka a vécékagyló fölött kuporogva okádott, zokogott. Huszonnégy éves múltam, de egy napnál nem voltam több tizenötnél. Olyan nyilvánvaló vészjeleket nem vettem észre, amik láttán egy korombéli srác lenéző kacajjal veregette volna a vállamat. Szánalmas, nem igaz?

Gina egy másik városrészben él, és néha rám ír, hogy mi a helyzet, én pedig tőmondatokban válaszolok. Nem tudom, sejti-e, mit okozott: azt hiszem, fogalma sincs róla. Nem hibáztatom érte. Elvégre egyszer nekem is fel kellett nőnöm. A kedves srácnak, akit – nem szépítem – eddig csak rondán kihasználtak.

Olvass sztárokról, akik nem tudják feldolgozni a szakítást!